11. fejezet

 Követni akartam Jamie-t, de tudtam, hogy így nem segíthetek neki. Rá kellett jönnöm, hogy jutok vissza a testembe, különben a fiú meghal. Leültem magam mellé. Megérintettem a kezemet, de nem történt semmi. Próbáltam valahogy lefeküdni, hátha sikerül, de nem ment. Itt ragadtam, a Szellemvilág tornácán. Egy dolgot tehettem; reménykedtem, hogy Jamie nem hal meg. Ennél többre egyelőre nem voltam képes.
 Figyeltem a fiút, miközben a szörny egyre közelebb ért. Olyan volt, mintha egy filmet néznék. Minden másodperc kétszer olyan hosszúnak tűnt, Jamie sokkal lassabban mozgott. A szívem egyre hevesebben vert, csak úgy dübörgött a mellkasom. Ezt az egyet viszont nem értettem. A szívem a testemhez tartozik, hogyan érezhettem mégis?
 De ekkor nem tudtam ezen gondolkozni. Egyre csak próbáltam visszajutni a testembe, de valamiért nem ment. Talán örökre így maradok? Nem. Nem lehet! Különben Jamie meghal...
 Majd feladtam a próbálkozást. Lehet, hogy a fiú élete múlik ezen, de nem tudtam már mit tenni. Csak vártam, és néztem, ahogy harcolt. Erősebb volt, mint hittem. Egyelőre a szörny nem tudta őt megsebesíteni. Minden támadása elől kitért, és a kard még fel is horzsolta a másik bőrét.
 Már megint én vagyok az, akit meg kell menteni. Bár ne így lett volna. Mindent megtennék most azért, hogy ez fordítva lehessen. Ilyen helyzetekben döntésképtelen vagyok, mint aki lámpalázas egy fellépés előtt. Csak itt életek múlhatnak rajta.
 Behunytam a szemem és megpróbáltam koncentrálni. Nem tudtam, honnan vettem ezt, de cselekednem kellett. Nem hagyhattam, hogy az a förtelmesen ronda teremtmény győzzön. Minden opciót meg kellett próbálnom. De nehezen tudtam összpontosítani, amikor Jamie épp a szörnnyel harcolt nem messze tőlem. Minden apró hangra kinyitottam a szemem, hogy megbizonyosodjak róla, hogy a fiú még él. De vettem egy mély levegőt, és kizártam a hangokat. A legnagyobb meglepetésemre működött. Már csak egyetlen dolog járt a fejemben; vissza kell jutnom a testembe.
 Pár pillanat múlva újra szörnyen éreztem magam. A koszos földön feküdtem, félig már a vérben. Megint éreztem a fáradtságot, az éhséget és mindent, ami eddig kínzott. Amíg nem voltam a testemben, ezekkel nem kellett foglalkoznom, nem volt rájuk szükségem. Most újra hat rám a gravitáció és újra vannak belső szerveim, amik mindarra a szörnyűségre emlékeztettek, ami itt van. De jelenleg nem bántam. Most ezek voltak azok a dolgok, amiknek a legjobban örültem. Ki sem kellett nyitnom a szemem, tudtam, hogy ez azt jelentette, hogy sikerült.
 Ekkor felpattantam a helyemről, ami kicsit sem volt kényelmes. Tekintetemmel az életéért harcoló Jamie-t kerestem. Nem volt nehéz megtalálni őket, semmi mást nem láttam a közelben. A fiú alakja már nem emberi volt. Újra démonná változott, amitől a hideg futkosott a hátamon. Elkezdtem az irányukba futni, bár nem voltam biztos a dolgomban. A fiú elvitte az egyetlen fegyveremet is.
 Majd kitalálsz valamit! - hallottam egy hangot a fejemben. De igaza volt. Megoldom!
 - Jamie! - kiáltottam, mire a fiú rám nézett.
 A szörny, ezt kihasználva, megütötte. Jamie elterült a földön, és láttam, ahogy kezd újra emberré formálódni. Rendben. Sikerült elvonnom a figyelmét a csatáról, mire kiütötték. Hasonló jó ötlet, Shane?
 De nem volt időm ezen agyalni. A szörny ekkor engem nézett ki célpontnak. A kardom pedig túl messze volt tőlem, így azt sem tudtam használni. Megforgattam kék szemeimet, majd hátrálni kezdtem. Nem tudtam, mit kellene csinálnom, egyedül voltam.
 - Jamie, kelj fel! Segítened kell... - hangom elhalt, amitől könnyek gyűltek a szemembe. Nem tudtam volna megmagyarázni, miért, de hirtelen újra egyedül éreztem magam. Mint amikor először itt ébredtem. És ekkor az emlékek kezdtek felszínre törni. Ne most, kérlek, ne most! Szemeimet összeszorítottam, nem akartam elgyengülni, de már túl késő volt...
 Tisztán láttam magam előtt, ami akkor elém tárulkozott. Ugyanaz, mint most, amit ennyi idő elteltével már megszoktam. A kosz, a mocsok, és a szörnyetegek véres, rothadó tetemei. Nem tudtam, hol vagyok. Azt hittem, csak álmodom, így visszafeküdtem, de nem aludtam el. És csak nagyon sokára tudatosult bennem, mi történt velem.
 Talán csak pár másodperc volt, amíg ez lepörgött a szemem előtt, de most ez is sokat számított. Az életem múlhatott rajta - és Jamie-é. Abban a pillanatban nem tudtam, mit érzek a fiú iránt. Félelmet, barátságot, szerelmet, vagy talán ezeknek a keverékét. Biztos voltam benne, hogy nem vagyok szerelmes, de ahogy ott feküdt eszméletlenül, úgy éreztem, meg kell mentenem.
 És akkor egy hatalmas ütést éreztem a gyomromban. Hátraestem, és elterültem a mocsokban. Szemem lassan lecsukódott, olyan érzésem volt, mintha ki akarnám köpni a tüdőmet. Alig kaptam levegőt, Azt hittem, elájulok. Nem is kellett hozzá sok. Az agyam kezdett kikapcsolni, egyre kevésbé érzékeltem a körülöttem történő eseményeket. Azt még hallottam, hogy a szörny közeledett. Éreztem, ahogy a föld remeg a testem alatt, amiből kezdett kiszállni az élet. Ez volt az utolsó, amire emlékeztem. Ezek után már csak annyit éreztem, hogy lebegek. Azt hittem, megint képes leszek látni mindent magam körül, mint nem is olyan régen, de ez más volt. Nem tudnám megmagyarázni, miben különbözött az előzőtől, de nem olyan volt.
 Ne aludj el! Egy hang mondogatta ezt a fejemben, de túl fáradt voltam ahhoz, hogy hallgassak rá. Próbáltam kinyitni a szemeimet a maradék erőmmel, de nem ment. Valami mintha megakadályozott volna ebben. A külvilág zaja elcsendesedett, már nem hallottam semmit a gondolataimon kívül. A légzésem akadozott, és egyre gyengébb volt. De nem féltem. És nem is fájt, kellemes érzés töltött el. Olyan volt, mintha többé nem kellene ezzel a világgal foglalkoznom, és ez megnyugtatott. Boldog voltam, amiért többé nem kell szörnyekkel megküzdenem, hogy életben maradhassak. Nem kell többé éheznem, és addig aludhatok, ameddig akarok. Többé nem lesznek hatalmas lila karikák a szemem alatt, azt jelezve, hogy mennyire fáradt vagyok. És nem kell aggódnom Hanna miatt.
 Akkor a tudat villámként hasított át az agyamon. Ha most meghalok, többé esélyem sem lesz innen kijutni. Hanna-nak szüksége van rám, nem tehetem ezt vele. Mindennap azért küzdöttem, hogy egyszer viszont láthassam őt, a húgomat, akivel ki tudja, mi van.
 - Shane, kelj már fel! Nem halhatsz meg... - hallottam egy kétségbe esett hangot magam mellől. Bárhol megismertem volna, ez Jamie volt. Aggódott, ez tisztán hallatszott. Ki akartam nyitni a szemem, a karjaiba ugrani, hogy megmutassam, nincs semmi bajom, de nem tudtam. Valami megállított. Akárhogy próbálkoztam, nem tudtam kinyitni a szemeimet.
 Aztán már nem hallottam, hogy valaki szólogatna nekem. Nem éreztem magam mellett senkit sem. Tudtam, hogy a szörny még élt, és Jamie-nek jobb dolga is volt, minthogy velem foglalkozzon.
 - Ezt érte kapod! - hallottam újra a mézédes hangot, de most messzebbről. A fiú azt hitte, meghaltam és ha most hülyeséget csinál, azt sosem bocsájtom meg magamnak! Anyán nem tudtam segíteni, és elég ezt a terhet cipelni életem végéig.
 Erőt vettem magamon, és egyre inkább próbáltam bármilyen jelet adni neki, hogy élek. Végül sikerült kinyitnom a szememet, de utána azt kívántam, bár ne tettem volna. Jamie újra démonná változott, és akkor legszívesebben tényleg meghaltam volna. Már nem éreztem mást, csak félelmet iránta. Nem tudtam uralkodni magamon, az érzések átvették a hatalmat a testem felett. Elkezdtem hátrálni. Próbáltam észrevehetetlen maradni, de ahhoz nem voltam elég ügyes. Az első szikla, aminek nekimentem, felhorzsolta a karom, amiből vér kezdett el folyni. Jamie rögtön rám nézett. Amint rájött, mit akartam tenni, tekintetében fájdalom jelent meg.
 Remek volt Shane! Csak így tovább, és talán örökre egyedül maradsz...