2013. április 28., vasárnap

18. fejezet


 - Annyira ironikus. Azért kerültem ide, mert vissza akartam hozni az anyámat az életbe, és úgy juthatok ki, ha megölök valakit - mondtam, miközben Jamie tovább ölelt. Mellkasára hajtottam a fejem, és úgy éreztem, minden gondom megoldódott. Nem akartam máshol lenni, tudtam, hogy ennek így kellett történnie. Nekünk találkoznunk kellett, hogy segítsük egymást, hogy túléljük. Még akkor is, ha a végén áldozatot kell hoznom érte. Tudtam, hogy megéri. A fiú még boldogan élhet, visszamehet a valóságba, tovább titkolhatja mindenki előtt az igazi énjét, és találkozhat egy lánnyal, aki...
 Elszorult a torkom. Nem voltam képes folytatni a gondolatmenetet. Nem akartam tudni, hogy Jamie nélkülem él majd boldogan. Azt reméltem, hogyha meghalok, a fiú nem fog elfelejteni. Ezt akartam, hogy valaki szeressen, akkor is, ha már nem leszek vele. Tudtam, hogy ez önző dolog. Nem akartam neki fájdalmat okozni az emlékemmel, de mindig is ebben reménykedtem.
 - Jamie, meg kell tenned. - Éreztem, hogy szavaim hallatára az izmai megfeszülnek. Szíve hevesebben vert, és én nem tudtam, mit gondoljak. Nem akartam újra elkezdeni ezt a vitát.
 - Nem megy - hallottam meg a kétségbeesett hangját. Továbbra is a mellkasán tartottam a fejemet, és éreztem, ahogy megremeg. Szerettem volna én is átölelni őt, de jobb volt ez így. Arcát a hajamba temette, lehelete csikizte a fejbőrömet. Mégis elszorult a szívem, amikor hallottam, hogy szaggatottan veszi a levegőt. Nedvességet éreztem a fejemen. Megijedtem. Nem tudtam, mit tehetnék érte. Szerettem volna megnyugtatni, hogy minden rendben lesz, de úgy éreztem, mintha a szívemet kitépték volna a helyéről. Vasmarokkal ragadták meg és távolították el a mellkasomból. Összeszorítottam a szememet, hogy visszatartsam a saját könnyeimet. Elfojtottam egy kiáltást is. Elegem volt mindenből, ami itt volt. Végre esélyem lett volna kijutni, de nem, nem lehet olyan egyszerű a dolog. Meg kell ölnöm azt az embert, aki jelenleg mindennél többet jelentett nekem. Ráadásul ki tudja, mennyi idő telhetett el. Talán Hanna már rég megöregedett, és nincs rám szüksége. Lehet, hogyha visszajutnék, már nem találnám a helyem a világban.
 - Tudod, hogy nincs más lehetőség.
 - Már hogy ne lenne? - csattant fel, és eltolt magától, de csak épp annyira, hogy a szemembe tudjon nézni. Megtartotta a súlyomat, aminek kifejezetten örültem, mivel elég fáradt voltam. - Te ugyanúgy végezhetnél velem, és akkor nekem sem kell szenvednem a bűntudat miatt!
 Zöld szemei csak úgy ragyogtak fájdalmában. Annyi érzelmet láttam átsuhanni az arcán, de túl gyorsak voltak, nem tudtam őket kivenni. Karjait még mindig nem vette le rólam, ami jól esett. Biztonságban éreztem magam, de fájt, hogy tudtam, hogy el kell veszítenem.
 - Nem. Nekem kell meghalnom - mondtam egyszerűen. Hangom nyugodt volt, de ettől Jamie csak még idegesebb lett.
 - Egyikünknek sem kell meghalnia!
 - Végül mind meghalunk, vagy így, vagy úgy! Vagy te ölsz meg, vagy a szörny. Ha kijutok, akkor az öregségbe halok bele. Nem tudom, mennyi idő telt el azóta, hogy itt vagyok. Nem akarom, hogy feleslegesen halj meg. - Kimondtam a szavakat, de nem láttam értelmét. Hazugság volt az egész, de reméltem, hogy a fiú ezt nem veszi észre.
 - Nem értelek. Egészen idáig annyira szerettél volna kijutni. Mi változott meg? - tekintete összeszűkült, úgy nézett rám tovább. Féltem, hogy rájön, hogy nem mondtam igazat.
 - Talán Hanna már rég meghalt. Ha visszamegyek, és nem vár rám senki, akkor abba belehalok! Eddig abban reménykedtem, hogy számítok még valamit... De ha ez nem így van? Én... nem élném túl, hogy ennyi embert elveszítsek - köztük téged is, tettem hozzá magamban.
 - Szerinted rám mi vár? Anyám meghalt, apámmal évek óta nem beszéltem. Nincs családom, aki mellettem állna, sosem maradtam egy városban hosszú ideig. Nekem nincs senkim, és ha te is meghalsz... - Hangja elcsuklott, szemöldökét összeráncolva nézett a szemembe. Megsajnáltam őt, nem akartam ezt tenni vele. - Shane, én egy démon vagyok. Az egész világ jobban járna, ha én halnék meg, ezt el kell ismerned.
 - Jamie, meg kell értened. Ezt akarom, és ezen nem tudsz változtatni. - Hangom határozott volt. Nem tudtam, hogy szedtem össze annyi erőt, hogy ne remegjen meg, de sikerült. A fiú arca meglágyult, majd elengedett. Karjai egészen eddig a vállamon pihentek, amit észre sem vettem. Rossz érzés fogott el, a sírás kerülgetett. Nem húzódott el, mégis olyan messze éreztem magamtól, mint még soha. Tudtam, hogy fél, ahogy én is. Talán nem mutattam, de mindig is féltem a haláltól. Nem tudtam, mi vár ott rám, amitől egy kicsit elbizonytalanodtam. De erőt vettem magamon, majd megérintettem a kezét. Nem húzta el, de nem viszonozta, ami rosszul esett, de leküzdöttem a magamon eluralkodó érzéseket. Nagy levegőt vettem. Semmi sem jutott eszembe, amivel megnyugtathatnám őt. De már döntöttem.
 - Nem tudlak megölni. - Felemeltem a fejem, szemébe néztem. Tekintete az enyémbe fúródott, mire a szívem hatalmasat dobbant. Agyam zakatolt, próbáltam valami értelmes lehetőséget kitalálni, de a fiú zöld tekintete elvette az eszem. Nem tudtam gondolkozni, ezért lesütöttem a szemem. Éreztem, ahogy arcom elpirul, amitől csak még kínosabb lett.
 - Talán van olyan varázslat, amivel vissza tudom hozni magam - mondtam, és reméltem, hogy nem hallja meg, hogy a hangom megremegett. Ez nem volt igaz. Anyámat sem tudtam megmenteni, ráadásul a végén itt kötöttem ki. Másodszor már nem próbálkozom meg vele. - Szóval ha végzel velem, én nem halok meg teljesen. - A hazugság csak úgy kicsúszott a számon, gondolkoznom sem kellett rajta. Csak abban tudtam reménykedni, hogy Jamie nem jön rá erre. Csak így menekülhetünk meg.
 - Ez biztos?
 - Igen - bólintottam, mire láttam, hogy kissé megnyugodott, de még mindig nem volt benne biztos. Nem akart megölni engem. De nem tudnám elviselni a tudatot, hogy miattam kell a Pokolban rohadnia.
 - De ha nincs Erőd... - kezdte, de közbeszóltam.
 - Megoldom.
 Nem akartam, hogy tovább kérdezősködjön, nem akartam neki többet hazudni. Rosszul éreztem magam, amiért becsaptam, de meg kellett tennem. Nem hagyhattam, hogy Jamie ne tegye meg ezt a lépést. Tudtam, hogy ki akar szabadulni innen, csak nem ilyen áron. És ennek részben örültem, de másrészt szörnyű volt. Annyival tartoztam már neki. Túl sokszor mentett meg ahhoz, hogy csak üldögéljek ölbe tett kézzel, miközben tudom, hogy van kiút a számára. Mindig én voltam, akit meg kellett védeni, és ezen most változtathatok. Meg tudom tenni.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése