10. fejezet

 Sokáig mentem a fiú után, aki hátra sem nézett. Tudtam, hogy haragszik rám. Vagy nem is tudom. Abban biztos voltam, hogy rosszul esett neki, hogy féltem tőle. Nem akartam, de nem tehettem ellene semmit. Az érzéseimet nem tudom irányítani. És emiatt Jamie nem törődött velem. Fájt, de tudtam, hogy neki is. Végül is, kihasználtam, csak arra koncentráltam, hogy kijuthassak innen. Rosszul éreztem magam. Nem akartam megbántani, de tényleg mindent megtettem volna azért, hogy újra a Földön élhessem a normális életemet.
 De ez hülyeség. Többé már nem lesz normális életem. Anya meghalt, apa börtönben van, én meg itt vagyok a Pokolban és elvileg meghaltam. Nem mehetek csak úgy vissza, mint aki feltámadt, vagy nem is tudom. Bár abban sem vagyok biztos, hogy meghaltam. Vajon mi történt velem? Csak úgy eltűntem, mint aki lelépett? Vagy a testem a Földön maradt, és eltemettek meg minden? És mi lett Hanna-val? Egyedül maradt. Vajon hol lehet most? A nagyiékkal nem igazán tartottuk a kapcsolatot, mivel apa szülei meghaltak, anyának pedig nem volt túl jó viszonya az övéivel. De őszintén remélem, hogy befogadták őt. Nem tudom, mi lenne vele, ha árvaházba kerülne. Vagy ami még rosszabb... De erre inkább nem is gondolok. Egyelőre ki kell szabadulnom erről a helyről, és utána már jöhet a többi is. Nem hagyom, hogy bármi elterelje a gondolataimat.
 Jamie már egy ideje nem indult el. Leült egy sziklához, háttal nekem. Kerestem egy kényelmesnek tűnő helyet, és úgy döntöttem, ott maradok, ameddig a fiú nem akar újra útnak indulni. Megtartottam a tíz méter távolságot, nem akartam túl közel kerülni hozzá, viszont el sem akartam veszíteni. Szemmel kell tartanom. Ebben biztos voltam. A végén még meghalok...
 Nem tudom, mennyi időt tölthettünk el így, de én végig a fiút néztem. Azt hiszem, a végén már ő is megfordult, de már annyira fáradt voltam, hogy lehet, csak álmodtam az egészet. A szemeim lecsukódtak, a fáradtság hullámokban öntött el. Nem telt sok időbe, mire elaludtam. A testem elnehezült, olyan volt, mintha már hetek óta nem pihentem volna egy percet sem. Tény, hogy el foglalva azzal, hogy ne haljak meg, de nem éreztem magam ennyire fáradtnak.
 De ez ekkor már nem számított. Csak sötétséget láttam, nem tudtam mozogni. Mintha valaki lefogott volna. De se kötelet, se kezeket nem éreztem magam körül. Aztán nem tudtam, hogyan, de sikerült felkelnem. Felálltam, majd lenéztem a földre. Legnagyobb meglepetésemre még mindig ott feküdtem a porban, behunyt szemekkel, egyenletesen lélegezve. Mikor megnyugodtam, hogy nem haltam meg, akkor jöttem rá, hogy mi történt. Ezt egyszer láttam ilyet egy filmben. A főszereplő elaludt, de mindent látott é hallott, ami körülötte történt. Az egyetlen aprócska különbség, hogy a film nem a Pokolban játszódott, és az illető nem volt boszorkány.
 Megpróbáltam kihasználni az alkalmat, és elindultam Jamie felé. A fiú tényleg engem nézett, olyan volt, mintha messziről próbálna megvédeni. Egyre közelebb értem hozzá, de nem sétáltam. A lában a föld felett volt, lebegtem. Szinte úsztam a levegőben, hihetetlen érzés volt. Leírhatatlan.
 Mire odaértem a fiúhoz, olyan volt, mintha órát teltek volna el. Úgy éreztem, egyre csak távolodik tőlem. De lehet, hogy csak egyszerűen nem akartam odamenni. Nem tudtam megmondani. A gyomrom kavargott, ami érdekes, hiszen szerintem nem is volt gyomrom. Sőt, semmilyen szervem. De ez egyáltalán nem zavart. Csak közelebbről akartam látni őt. Ez az egyetlen nap - vagy akármi, ami ez idő alatt telt el - szörnyű volt nélküle. Nem láthattam a szemeit, azt a kisfiús mosolyát, és hiányzott. Tényleg hiányzott.
 Nem! Ezt ne, nem lehetsz szerelmes! Nem addig, amíg ki nem szabadultál innen.
 Nem vagyok szerelmes! Ezzel nyugtattam magam, de legbelül tudtam, hogy nem teljesen igaz. De perpillanat mindegy volt, mit éreztem. Jamie és köztem akkora szakadék tátongott, hogy ha akarnám, se tudnám átugrani. És volt egy olyan érzésem, hogy ő sem kockáztatna csak azért, mert tetszem neki - amit mellesleg tudtam, hogy nincs így.
 Jamie keresztül nézett rajtam. Tudtam, hogy nem láthat. Tekintete szomorú volt, arca sem tükrözött mást. Ez az egyetlen érzés kerítette hatalmába a fiút. Kedvem támadt megölelni, de nem tehettem. Ehelyett csak leültem mellé. Oldalra fordítottam a fejemet, és bámulni kezdtem. Néztem azokat a tökéletesen zöld szemeket, és azokat a hihetetlen vonásokat. Mintha nem is ember lenne - bár lényegében nem az volt.
 Aztán előrefordultam, és néztem a testemet, ahogyan alszik. Tudtam, hogy Jamie is ugyanazt figyeli. Nem értettem őt. Néha annyira aranyos és jó fej tudott lenni. De most már úgy érzem, azt sem tudom, hogy ki ő. A teljes nevét sem tudtam, jöttem rá végül.
 Nagyon sok idő telhetett el, mire a fiú megmozdult. Felkelt, mire utánoztam a mozdulatát. Pár pillanatig csak állt egy helyben, mint aki nem tudja, mit akart csinálni. De aztán elindult egyenesen a testem irányába. Nem hittem a szememnek. Azt hittem, csak álmodom, de biztos voltam benne, hogy ez nem lehet álom. Jamie tényleg felém közeledett, én pedig csak álltam egy helyben, és végül elmosolyodtam. Hirtelen öröm öntött el, amiért a fiú teszi meg az első lépést. És tudom, hogy ez úgy hangzik, mintha egy rossz szappanoperában szerepelnénk, de nem érdekelt. Talán mégis éreztem valamit a fiú iránt? Abban biztos voltam, hogy ez még nem szerelem.
 A fiú odasétált hozzám, én pedig utánamentem. A levegőben úsztam, mint a madarak, csak szárnyak nélkül. Jamie mellém térdelt, majd végig simította az arcomat. Nem voltam benne teljesen biztos, de éreztem valamit. Aztán a fiú a hajamon futtatta végig az ujjait, persze csak nagyon óvatosan. Elszégyelltem magam, amiért így néztem ki; vérfoltos arccal, ráadásul a hajam is csomókban terült szét a koszos földön. Nem értettem, Jamie hogy képes hozzáérni? Még én is undorodtam tőle...
 Aztán a fiú gyengéden a hátam és a lábaim alá csúsztatta a kezét. Újra éreztem az érintését, amitől biztos voltam benne, hogy az arcom tűzvörös lett. De a fiú ezt nem láthatta, aminek most kifejezetten örültem. Jamie felemelt. Még csak nem is kellett erőlködnie. Aztán elindultunk arra a helyre, ahol egészen tíz perccel ezelőttig a fiú üldögélt. Én csak követtem őt, mint egy kiskutya. Azért a nyálamat nem csorgattam, de tudtam, hogy kék szemeim csillogtak.
 A fiú letett a földre, gondosan ügyelve arra, hogy nehogy megsérüljek. Úgy bánt velem, mintha egy porcelánbaba lennék, ami bármelyik pillanatban apró darabokra törhetne. Kisimította a hajamat az arcomból. Azt hittem, tényleg álmodom. Annyira nem hasonlított ez arra a Jamie-re, akit démonként láttam. Annyival másabb volt. Már nem éreztem iránta félelmet, csupán a törődést, amit velem szemben mutatott.
 De, természetesen, ez sem tarthatott sokáig. Ha ez álom lenne, akkor most jönne el az a pillanat, amikor valaki felébreszt. Jamie arca eltorzult. Tudtam, mi fog következni. Láttam, ahogy a szeméből eltűnik a gyengédség, és helyét az undor veszi fel.
 Ekkor a fiú újra rám nézett. Elvette a kardomat, különösen figyelve arra, hogy meg ne sértsen. Nem ébresztett fel.
 - Sajnálom! - suttogta, majd elindult, hogy egyedül szálljon szembe a szörnnyel.
 Nem tudtam, mit csináljak. Kapkodtam a levegőt, amiről tudtam, hogy nincs rá szükségem. Mellkasom felemelkedett és lesüllyedt. Próbáltam utána menni, de nem tudtam megmozdulni. Továbbra is lebegtem, de csak egy helyben. Úgy éreztem, mindjárt elájulok. Jamie egyre távolabb ért tőlem, a szörny alakja pedig minden eltelt másodpercben nagyobb volt. A fiú épp a vesztébe rohant és én tehetetlen voltam.