4. fejezet

 - Nagyon fáradt vagyok. - mondtam, miközben Jamie-vel sétáltunk. Nem tudtuk, hova tartunk, csak mentünk és mentünk. Ugyanazon a helyen maradni nem biztonságos, még akkor sem, ha nem tudjuk, merre kell elindulnunk.
 - Megállhatunk, ha szeretnéd. - lassította le a fiú a lépteit.
 Én csak rámosolyogtam és bólogattam. Nagyon szerettem volna aludni, de nem tehettem. Már egy ideje le sem hunytam a szemem. Úgy éreztem, állva el tudnék aludni.
 Jamie leült egy kisebb sziklára, majd én is mellé. Kicsit szűkös volt a hely, de akkor ez nem érdekelt. Pár napja találkoztam a fiúval, de úgy tűnt, ez egy elég jó barátság kezdete volt. Talán a Pokolban voltunk, de néha meg tudott nevettetni, aminek kifejezetten örültem. Jó volt vele beszélgetni, és egy nagyon aranyos személyt láttam benne. Örültem, hogy a sors összehozott minket. El sem tudtam képzelni, hogy van még valaki itt. Bár valamit furcsálltam benne. Nem tudtam volna elmagyarázni, mi az, de mindig volt egy kis köd körülötte. Mintha valamit nem mondana el. Éreztem, hogy titkolózik előttem. De az igazat megvallva, ez nem érdekelt. Csak élveztem a társaságát, és hogy végre nem voltam egyedül. És ekkor már nem számított, hogy tudok-e róla mindent.
 Ásítottam egy hatalmasat. Jamie, amint meglátta, nevetni kezdett. Gyengén vállba ütöttem.
 - Nem illik kinevetni egy lányt. - mondtam neki.
 Arcát felém fordítva nézett a szemembe. Alig volt közöttünk pár centi.
 - Jelenleg inkább hasonlítasz egy olyan izére, ami ellen megvédtelek. - mondta. Tudtam, hogy viccelt, és tudtam, hogy ez tényleg így volt, de egy kicsit mégis fájt. De nem vettem magamra.
 - Mondod ezt te...? - néztem végig rajta. Ő sem nézett ki jobban, mint ahogy én.
 Ezen csak mindketten nevetni kezdtünk, mivel tényleg szörnyen mocskosak voltunk. Mint akik évek óta nem fürödtek, vagy váltottak ruhát. Azért reméltem, hogy nem vagyunk itt annyi ideje.
 Fejemet rádöntöttem Jamie vállára. Nagyon fáradt voltam. Bárcsak aludhatnék... De nem hagyhatom egyedül a fiút, hogy vigyázzon rám. Nem kérhetem meg ilyesmire. Eszembe jutott, milyen volt az életem. Amikor utoljára láthattam anyát, nem voltam vele túl kedves. Láttam magam előtt az utolsó pillanatokat, ahogy menteni próbált minket. Talán magunkat megmenthettem volna, ha nem akartam volna annyira visszahozni anyát. De nem tudtam elengedni. Nem így.
 Kicsit később észrevettem, hogy a szemeim csukva vannak, a lélegzésem egyenletes. Már majdnem sikerült elaludnom. A szemhéjam annyira nehéz volt, jól esett. De aztán rájöttem, hogy mit csinálok. Nem aludhatok el!
 Felkaptam a fejem Jamie válláról, mire csak kérdőn rám pillantott.
 - Mi az? - kérdezte végül felvont szemöldökkel.
 - Nem akarok elaludni. - vallottam be neki.
 - Miért? - értetlen pillantást vetett rám. Az arcunkat csak pár centi választotta el. Éreztem a melegségét, ami kifejezetten jó volt.
 - Mert akkor neked kéne vigyáznod rám.
 - Szívesen vigyázok rád. - mosolygott.

 Nem tudtam elhinni, hogy lehet valaki ilyen kedves? Hálás voltam, hogy legalább valami jó is történik velem. 

 Újra a vállára hajtottam a fejem, és rögtön becsuktam a szememet. Nem kellett erőlködnöm, rögtön éreztem, hogy elönt az álmosság. Pár perc múlva már el is felejtettem, hol voltam. Már azt sem fogtam fel, mi történik körülöttem. Akár meg is támadhattak, nem vettem volna észre. 

 Otthon voltam, anyával, Hanna-val és apával. Éppen ebédeltünk, és beszélgettünk, mint egy rendes család. Apa viccelődött, mi pedig nevettünk rajta. Anya élt és lélegzett, apa velünk volt, nem a börtönben, én pedig velük voltam. Ennél több nem is kelhetett  Boldogok voltunk, együtt. És szerettem volna, ha ez így marad. De tudtam, hogy ez csak egy álom. Amint felébredek, újra azon a szörnyű helyen leszek. Nem látok mást, csak vért, és tetemeket, amiktől már a hányinger kerülget. Megszoktam a látványt, nagyon nehezen, de sikerült. Megszoktam, hogy itt kell élnem, és elfogadtam, mert nem tehettem mást. De annyira szerettem volna újra látni a családomat, még akkor is, ha ez nem mindegyik tagjával lehetséges. Szerettem volna megölelni őket, érezni, hogy mellettem vannak. És, ha egyszer kijutunk innen élve, akkor az első dolgom az lesz, hogy megkeresem apát. Nem tudom, mennyi idő telhetett ez azóta a Földön, de ha még mindig a börtönben van, akkor meglátogatom. 

 Aztán újra a családi ebédet láttam magam előtt. Csak külső szemlélőként vettem részt benne. Láttam anyát, apát, Hanna-t, és magamat. Ott ültünk, de én csak néztem ezt a négy embert, mintha nem is ismerném őket. Rossz volt így látni, hogy észre sem vesznek. De tudtam, hogy ez csak egy álom. Bár ez még mindig jobb volt, mint a valóság. Nem akartam felkelni, hogy újra visszatérhessek szörnyekkel harcolni. Még akkor sem, ha Jamie ott volt. Ő az egyetlen jó dolog ebben a világban jelenleg. Nem tudtam megfogalmazni, de sokat jelentett nekem. Ő volt az egyetlen ember mellettem, és ez hiányzott már nagyon régóta. Hogy legyen kivel beszélgetnem, aki meghallgat és felsegít, ha elesek. Ő ezt megtette. Talán emiatt kötődtem úgy hozzá. Már olyan rég nem voltam emberek között, hogy nem tudnám elviselni, ha elveszíteném. Ezért féltem elaludni, ahogy egy kicsit még most is félek. Nem akartam úgy felkelni, hogy ő ott fekszik mellettem, holtan. Nem szerettem volna több embert elveszíteni. Elég, hogy az egész életem oda volt. De féltem túlságosan boldog lenni. Féltem, hogy akkor a sors úgy dönt, elveszi tőlem a lehetőséget. 

 De ezeket a képeket inkább csak elhessegettem  Nem akartam ilyenekre gondolni, mivel elég az, hogy most boldog voltam. Akkor is, ha lehet, hogy már nem fog olyan sokáig tartani. Hálás voltam minden pillanatért. 

 De akkor éreztem valamit. Olyan volt, mintha kicsúszott volna alólam a talaj. Kényszerítettem magam, hogy felkeljek, de nem ment. A testem nem akart engedelmeskedni. Végül pár perc után sikerült kinyitnom a szemem. A földön feküdtem, a szikla eltűnt alólam. Ahogy Jamie is. Rögtön felültem. Láttam, hogy a fiú egy szörnnyel harcolt. A kardomért nyúltam, de az nem volt a helyén. Remek! Pont ettől féltem...