16. fejezet

 Jamie és én továbbra is csak menekültünk a szörny elől. Nem tudtuk lerázni, követett, mintha egy nyomkövetőt szereltek volna rám. Csorgott a nyála, mint egy kutyának, ami épp az ebédjét készül elkapni. Lehetetlen helyzet volt, nem láttam belőle kiutat. Sehol egy menekülőút, a szörny megállíthatatlan volt. Arra bérelték fel, hogy megöljön, és most véghez viszi a feladatát. Tudtam, hogy a Halál egyre közelebb van, éreztem a leheletét a nyakamon. Eljött a vég, de Jamie talán még elmenekülhet.
 Hirtelen megálltam. Úgy éreztem, a lábaim leszakadnak. A talpam égett, és éreztem, hogy felhorzsolódott. Alig kaptam levegőt, az ájulás határán voltam, miközben a szörny hatalmas alakja egyre közelebb ért. Kihúztam magam. Eldöntöttem, hogy most szembe nézek vele. Elegem volt a menekülésből, ráadásul értelmét sem láttam már többé. Nem bújhatunk el, mindenhol ránk talál. Véget vetek a szenvedésnek.
 Kihúztam a kardomat a helyéről. Olyan erősen markoltam meg, hogy a kezem belesajdult. Lazítottam a szorításon. Tekintetemet egy pillanatra sem vettem le róla. Majd a kardot magam felé fordítottam. Éreztem, ahogy az éle a bőrömbe vájt, a helyén vörös foltos lett a ruhám. Alig pár centis sebet ejtettem magamon, de láttam, ahogy a szörny megtorpant. Érezte a fájdalmamat, amitől mosolyra húzódott a szám. Folytatni akartam, újra felemeltem a pengét, és a kezem felé irányítottam, de ekkor valami megragadott. Kilökte a kardot a kezemből, hogy ne tehessek újra kárt magamban. Dühösen néztem fel a tőlem fél fejjel magasabb emberre. Jamie smaragdzöld szemével találtam szemben magam. Tekintetéből félelem és aggodalom sugárzott, és rögtön elment a kedvem az egésztől.
 Ekkor a fájdalom a mellkasomba nyilallt, én pedig összegörnyedve szorítottam rá a kezem. Éreztem, hogy meleg folyadék folyik rá, ami már rég eláztatta a felsőmet. Nem gondoltam, hogy ennyire mély sebet hagyott maga után a kard. Nem éreztem ennyire szörnyűnek, azt hittem, csak egy apró vágás.
 Térdre rogytam. Alig jutottam levegőhöz, lélegzetem akadozott. Továbbra is a mellemre szorítottam a kezem, próbáltam lassítani a vérzést. Egyetlen dolog nyugtatott meg; fájdalmat okoztam a szörnynek.
 Gúnyos mosoly terült szét az arcomon. Jamie aggodalmas pillantását látva rögtön visszatértem a valóságba. Tudtam, hogy súlyosabb a seb, mint amit el lehet látni. Ezt elszúrtam. Magára hagyom Jamie-t ebben a rothadó világban. De legalább a szörnnyel nem kell többé foglalkoznia.
 - Shane, miért? - kérdezte. Hangjába több érzelem szorult, mint amit valaha embertől hallottam. Láttam a szemében a kitörni készülő könnyeket, de visszafojtotta őket. Nagy erőfeszítésbe került neki, de megtette.
 - Csak segíteni... akartam - mondtam akadozva. Egyre nehezebben kaptam levegőt, mintha súlyt nyomtak volna a tüdőmre.
 - Legközelebb ne tedd!
 Jamie hangja megijesztett. Mintha nem az övé lett volna, hanem a démoné, akitől én még mindig rettegtem. Féltem bevallani neki, mivel tudtam, hogy sokat jelent számára, hogy megbízzak benne. De arca halványodni kezdett, és fekete folttá mosódott. Csak a zöld szemei világítottak. Teste nem emberi volt. Jamie démonná változott.
 Ekkor a fiú közeledni kezdett hozzám. Éreztem a leheletét, csikizte az arcom. De nem tudtam ezzel foglalkozni, a mellkasomba nyilalló fájdalom továbbra is kínzott. De Jamie elmosódott arca egyre közelebb került az enyémhez. Az ajka - legalábbis ahol lennie kellett volna neki - az enyémre tapadt. És éreztem, ahogy egyre csak gyengülök. A fájdalom már nem is tűnt olyan vészesnek. Lábaim remegni kezdtek, én pedig elterültem volna a földön, ha a démon Jamie nem tart meg. Éreztem, ahogy végleg kiszívja belőlem a életet.


  Szemem hirtelen pattant ki. Csak álmodtam, nyugtatgattam magam, de nem igazán sikerült. Szívem hevesen dobogott, úgy éreztem, mindjárt kiszakad a mellkasomból. Gyorsan kapkodtam a levegőt, homlokom verejtékezni kezdett. Óvatosan letöröltem az izzadtságot róla, majd felültem. Hátamat már nyomta a földön heverő kavics.
 Jamie gondolkodott, miközben a semmibe meredt. Nézett valamit, amit csak ő láthatott. Én nem messze ültem tőle, és figyeltem. Oldalról láttam az arcát, néha a szája megmoccant, a szeme megrebbent, de nem mondott semmit. Néztem, ahogy a mellkasa besüppedt, majd feltöltődik levegővel. Magam sem tudtam, mi volt ennyire érdekes benne, de tökéletesen lekötötte a figyelmemet.
 Néztem a vérfoltos arcát, amit néhány helyen sebek tarkítottak. Fekete haja kócos volt, ruhája cafatokban lógott le róla. Első ránézésre nem keltett jó benyomást, de ahhoz képest, hogy a Pokolban élt már ki tudja mióta, elég jól nézett ki. Smaragdzöld szemei pedig megfogtak az emberben valamit, és nem engedték el. Nem hagyták, hogy szabaduljon tőlük, míg belé nem szeret. Féltem, hogy velem is ez történik.
 Sokáig bámultam őt, visszafojtott lélegzettel. Láttam, hogy szenved, de nem tudtam, miért. Vívódott magában, mintha egy, az életére kiható döntést kellene meghoznia. Minden porcikám oda szeretett volna menni hozzá, átölelni, és biztonságba helyezni. Azt akartam, hogy mellettem legyen, hogy tudjam, hogy számíthatok rá. Hallani akartam a hangját, beszélgetni vele. De az agyam mást diktált, én pedig arra hallgattam. Nem tudtam, mi a helyes, vagy mit kellene tennem, csak figyeltem a fiút, ahogy egymagában üldögél. Olyan éteri látványt nyújtott, mintha egy festményt nézegettem volna.
 Néztem őt, és fel sem tűnt, hogy ő is észrevette ezt. Hirtelen lesütöttem a szemem, arcom égni kezdett. A tekintetem lassan siklott vissza rá, és láttam, hogy a szája sarkában mosoly ült. Féltem, hogy rájön az érzéseimre. Nem akartam, hogy tudja. Én magam sem akartam elhinni, de egyre egyértelműbb volt. Amikor ránéztem, már nem a kijutáshoz alkalmas személyt láttam, hanem őt. Azt az embert, akivel a szükség hozott össze. A sort újra a maga akarata szerint formálta az utamat. Csak szerettem volna megint otthon lenni - de ezúttal azt akartam, hogy Jamie is mellettem legyen.
 - Kipihented magad? - mosolygott rám továbbra is. Nem tudtam figyelmen kívül hagyni, hogy mennyire helyes, még így is.
 - Nem tudom. - Az álmom jutott eszembe. Hirtelen kirázott a hideg, végig futott a gerincemen, mire óvatosan megremegtem. Jamie látta rajtam, hogy van valami gond, és már nem mosolygott. Kérdőn nézett rám, de én csak megráztam a fejem. A fiú felállt, majd közelebb sétált. Leült mellém, én pedig végig figyeltem őt. Tekintetemet egy pillanatra sem vettem le róla.
 És ekkor olyan közel éreztem magam hozzá, mint eddig még soha. A szemébe néztem és láttam benne a saját tükörképemet. Kócos haja szanaszét állt, de nem érdekelt. Elvesztem Jamie tökéletes pillantásában.
 - Azt hiszem, van valami, amiről tudnod kéne - mondta óvatosan. Tekintetében rengeteg érzelmet láttam átsuhanni, és éreztem, hogy komoly dologról van szó. - Valamit elhallgattam előled.
 Ha most azt mondja, hogy igazából egy vámpír-démon, és azért volt velem egészen idáig, hogy táplálkozhasson belőlem, mentem megőrülök!
 Nem vettem le róla a tekintetem, csak lassan bólintottam. Hangosan nyelt egyet, nem tudta, hogyan kezdjen bele. Elfordította az arcát, és lesütötte a szemét. Félt. Tökéletesen láttam rajta.
 - Van egy mód, hogy kijuthass.
 Szavai szinte gyomorszájon vágtak. Mintha öklével egyenesen engem célzott volna meg. Nem értettem, hogy ezt eddig miért nem mondta el. Ha van kiút, akkor talán már nem kell sok, hogy újra otthon lehessek. Ha hazaértem, az első utam a fürdőbe fog vezetni, azután pedig beleugrok a pihe-puha ágyamba, amit már ki tudja, mióta nem láttam. A remény szikrája fellobbant bennem. Éreztem, hogy lángra kap, az agyam pedig zakatolni kezdett. Elképzeltem, milyen lesz újra otthon lenni, a barátaim mellett.
 - Mi az, hogy van egy mód? - Hangom könyörtelen volt, nem érdekelt semmi, csak az, hogy újra a Föld levegőjét szívhassam.
 - Hallgass meg! - szólt rám, mielőtt teljesen kiakadhattam volna. - Azért nem mondtam el, mert ahhoz valakinek meg kell halnia.
 - Mi van? - Semmit nem értettem. Olyan volt, mintha újra egy matek órán ülnék, és a tanár diktálná a feladatokat, én pedig azt sem tudnám, hogyan kezdjek hozzá. Csak bámulnék magam elé arra várva, hogy valaki segítsen.
 Most ugyanez volt a helyzet. Néztem Jamie-t, tekintetemmel az igazságot kerestem, a megoldást erre a helyzetre.
 - Valakinek áldozatot kell hoznia. Csak úgy hagyhatod el ezt a helyet, ha megölsz valakit.
 Lélegzetem elakadt ezeknek a szavaknak a hallatán. Gombóc nőtt a torkomban, és a remény szikrája halványulni kezdett. Könnyek gyűltek a szemembe, de nem engedtem őket kifolyni.
 - Szóval vagy egyikünk, vagy semelyikünk.
 És ekkor már tudtam, hogy vagy itt halok meg, vagy örökre a Pokolban maradok.