2013. május 18., szombat

Köszönetnyílvánítás

 Szóval elérkeztem ide is... Mindenek előtt szeretném elmondani, hogy hálás vagyok az összes olvasómnak, kommentelőnek, főként Szandrának, aki regényeket írt néhány rész alá. Köszönöm Dorinámnak, hogy segített kitalálni ezt a történetet, hogy mindig elolvasta a fejezeteket, és hogy őszintén elmondta a véleményét - remélem:D. Akkor az összes barátnőmnek, akik segítettek megihletni a szereplőket, a tulajdonságaikat, és mindig biztattak. Köszönöm, hogy ennyien öntöttetek belém lelket. Néhány rész nagyon nehezen született meg, de eljutottunk a történet végéhez. Remélem nem sok embert ábrándítottam ki a befejezéssel, de úgy éreztem, ennek így kell lennie.
Szóval köszönöm azoknak, akik elolvasták, feliratkoztak, de egyelőre ez a blog ennyi volt :). Mindenféleképp szeretnék nyitni egy újat, csak abban nem vagyok biztos, hogy nyilvánosságra adom a történetet. Még nem döntöttem el, mihez akarok kezdeni mindezzel. Addig is sziasztok!:)

2013. május 15., szerda

Epilógus


 - Shane Collins remek ember volt! Testvér és barát. Mindig vigyázott rám, mindig mellettem állt. Emlékszem, mikor megismerkedtünk. 8 évesek lehettünk, én új voltam a városban - mesélte Shane egyik barátja. Könnyes szemmel beszélt, ajkai remegtek. Látszott, hogy alig tudta visszafojtani a sírást. Egy gyűrött cetlit tartott a kezében, de nem nézett rá. A tömegre meredve mondta el a Shane-hez intézett utolsó szavait.
 A hangok elhaltak számomra, csak a sírra tudtam koncentrálni. Már annyiszor elolvastam azt a feliratot, amit arra véstek, de még mindig nem tudtam elhinni. Shane halott. Megöltem, és ezzel kijutottam. Soha sem felejtem el őt. Azt mondta, ezzel tartozott nekem, de ekkora áldozatért nekem kell hálásnak lennem. Legbelül az elejétől kezdve tudtam, hogy hazudott, mikor azt mondta, hogy vissza tud jönni. De volt egy részem, ami hitt neki. Ami abban reménykedett, hogy talán mégis igaz lehet, és ezt helyeztem előtértbe. Azt akartam, hog ez történjen, és már nem tudtam arra gondolni, hogy nem így lesz.
 De Shane nem jött vissza. Napokig vártam arra, hogy megjelenjen az ajtóban. Aztán elszállt minden remény, és tudtam, hogy hiába szeretném, nem látom többé. Ekkor megkerestem a húgát, aki az apjával élt. Elmondtam nekik, hogy Shane halott. Sosem rendeztek temetést a számára, így hát eljött az ideje ennek is. A teste nem került elő, az a Pokolban maradt, de megérdemelte, hogy rendesen elbúcsúztassák. A barátai, családja, mindenki itt volt. De én csak leghátul, az árnyékban néztem végig mindezt. Nem akartam látni az emberek gyászos arcát. Nem akartam, hogy tudják, én öltem meg őt - önző céllal. Még ha Shane ezt nem is így gondolta, nekem örökké lelkiismeret furdalásom lesz.
 Mint kiderült, három évig jártam a Poklot, míg végül Shane áldozatával ki nem jutottam. A kardját magammal hoztam, amit mindig magamnál tartottam. Nem volt hová hazamennem, nem volt többé családom. De az itteni körülmények még az utcán is sokkal jobban voltak, mint odalent. Öröm volt egy kihalt sikátorban éjszakázni.
 Könnyek szöktek a szemembe, amikor láttam, hogy az emberek virágokkal lepik el a sírt. Nem hagytam őket kitörni, nem akartam elgyengülni. A többi ember megteheti, nekem nem szabad. Nem mutathatok ki semmilyen érzelmet, ami vele kapcsolatos. Az emberek nem tudhatják meg, min mentünk keresztül. Nem jöhetnek rá, hogy szeretem.
 Nem sok idő telt el, mire mindenki eltűnt. A temető hirtelen ürült ki, minden hang elhalt. Előjöttem az árnyékból, ami eddig menedékként szolgált. Egyenesen az ő sírkövéhez ballagtam. Egy szál fekete rózsát tartottam a kezemben. Reméltem, hogy ez tetszene neki. Óvatosan rendbe raktam a többi odahajigált virágot, és letettem melléjük az enyémet, majd letérdeltem. Nem tudtam, mit kellene csinálnom, csak néztem a feliratot, amit már kívülről fújtam.
 - Furcsa így látni téged - kezdtem, de zavarba jöttem. Egy kőhöz beszélek, jöttem rá. De volt egy olyan érzésem, hogy ezt ő is hallja. Tudtam, hogy ez hülyeség, de legalább elbúcsúzhatok tőle. A Pokolban nem igazán volt rá idő. - Annyira sajnálom. Mindent, ami ott történt. Nem akartam, hogy ez legyen a vége. Sajnálom, hogy megijesztettelek és azt főként, hogy azután olyan távolságtartó voltam. Ha visszatekerhetném az időt, akkor máshogy csinálnám! De most itt vagyunk. Te meghaltál, és én... - hangom elcsuklott, nem voltam képes tovább visszatartani a könnyeimet. Végigfolytak az arcomon, majd le az államon, egyenesen Shane sírja elé. - Tudod, mindent azért tettem, mert próbáltam túltenni magam rajtad. Úgy éreztem, így lenne helyes, de már nem tudom.
 Nem szóltam többet. Annyi mindent el akartam mondani neki, de semmi sem jutott eszembe. A nap kezdett lemenni, a környék ismerős narancssárga fénybe burkolózott. A sírok árnyékai megnyúltak, a tücskök ciripelése egyre hangosabbá vált. De semmit sem láttam vagy hallottam belőle. Csak Shane-re koncentráltam. Szemeimet behunytam, és megjelentek előttem a vele töltött pillanatok, ahogy együtt menekültünk a szörny elől, ahogy ketten próbáltuk megölni azt. Az összhang, ami közöttünk volt, még akkor is, ha ezt eddig egyikünk se vette észre.
 A csillagok kezdtek megjelenni az égen, ami a végszó volt számomra. Lassan álltam fel, szememet le nem véve a sírkőről.
 - Viszlát, Shane!
 Hangom nem volt túl meggyőző, de indulnom kellett. Talán többé nem tudok ide visszajönni, lehet, hogy ez volt az utolsó alkalom, hogy Shane-nel beszélhettem. Ebbe belegondolni is rossz volt. Az életem részévé vált, és most, hogy már nincs velem, üresnek éreztem magam. Mintha kitépték volna a szívemet. Jobban fájt, mint azt mutattam. Letöröltem a könnyeimet, majd még egy utolsó pillantást vetve a sírra, elindultam. A nap egyre lejjebb haladt az égen, az árnyékok pedig annál hosszabbak lettek. Éreztem, hogy többé nem jövök ide vissza.
 A sírkövek sötétbe burkolózva vészelték át az éjszakát, ahogy az összes többit, ami ezután következett. Képtelen voltam többé bárkit is szeretni. Nekem mindig Shane maradt az egyetlen. A hiánya pedig csak megerősítette ezt. De nem voltam teljesen egyedül. Éreztem, hogy a lány mostantól örökké velem marad.


Shane Collins
1994-2013 
Örökké emlékezni fogunk rád!


VÉGE

2013. május 10., péntek

20. fejezet



 - Jamie, ébredj! Indulnod kell, ha nem akarsz elkésni! - lépett be anyám az ajtón. Szemem nem nyitottam ki, a takarót feljebb húztam magamon. Anyám elhúzta a függönyt, mire a szobában világosság támadt. Kintről madarak csiripelése hallatszott. A felkelő nap narancssárgás színt vetett mindenfelé. Sugarai az arcomat melengették, mire óvatosan kinyitottam a jobb szemem. Anyám a kezeit a mellkasán pihentetve tornyosult fölém. Fekete hajában megjelent néhány ősz hajszál, amitől sokkal idősebbnek nézett ki. Arcát ráncok tarkították, szemei alatt sötét karikák húzódtak. 
 Az ablakra pillantottam, immár mindkét szememet nyitva tartva. A fák leveleit óvatosan fújta a tavaszi szellő. A nap sugaraiban szálló por kötötte le a figyelmemet, de anyám hangja gyorsan rángatott vissza a jelenbe. 
 - Tényleg nem akarsz felkelni? - Leült az ágy szélére. Bámult valamit a padlón, amit én nem láthattam. Sokáig nem szólalt meg, csak nézem őt, de anyám elveszett a gondolataiban. 
 - Ha leszállsz a takaróról, akkor talán felkelek - mondtam, mire felém fordította a fejét, és rámosolyogtam. Viszonozta ezt, majd felállt és kiment a szobából.
 Kidörzsöltem szemeimből a fáradtságot, majd felkeltem. Kirángattam pár ruhát a szoba sarkában álló szekrényből és felkaptam magamra. Lent a konyhában az asztalnál apám már reggelizett. Tudtam, hogy nem ez az első zsömle, amit megevett. 
 - Jó reggelt! - köszöntöttem. Csak a fejével biccentett, mivel a szája tele volt étellel. Az újságot olvasta éppen. Helyet foglaltam a mellette levő széken, és enni kezdtem. Aztán elmentem az iskolába, végig csináltam a napot. Minden ugyanúgy történt, mint mindig.
 Hazaérve nekiláttam a házimnak, de semmi kedvem nem volt hozzá. Furcsán éreztem magam, rossz előérzet kerített hatalmába. Ledőltem az ágyamra, amit reggel elfelejtettem megigazítani. Behunytam a szemeimet, mivel elég fáradt voltam. Nem telt el sok idő, mire elaludtam. Álmomban menekültem valami elől. Egy sötét alak üldözött, minden áron el akart kapni. Bárhol bújtam el, megtalált és tovább követett. Végezni akart velem, le akart győzni. Ezt nem engedhettem, így tovább küzdöttem ellene. Amikor jobban meg tudtam magamnak nézni, feltűnt, hogy nincs arca. Két világító zöld pötty jelezte a szeme helyét, de semmi más nem volt felismerhető rajta. 
 A futástól elfáradtam, izzadság folyt végig a homlokomon és a hátamon. Kezemmel megtöröltem az arcom, de egyre melegebb volt körülöttem a levegő. Hangosan lélegeztem, hajam zilált volt. Nem bírtam tovább, térdeim remegni kezdtek. Már nem voltam képes futni. Megálltam, de az alak egyre csak közeledett. 
 - Mit akarsz? - kiáltottam a semmibe. Hangomat visszaverte az üresség. Hirtelen egy fehér helyiségben kötöttem ki. Semmi sem volt ott, csak én és az idegen.
 - Én benned lakozom. Ideje felébredni. - Hangja a sajátomra emlékeztetett, egy sokkal torzabb, mélyről feltörő változatára. 
 Egyre kisebb volt a távolság közöttünk. Nem értettem, miről beszélt. De nem volt időm ezen gondolkozni. Felemelte a kezét, amivel megérintett. Elektromosság futott át rajtam, tarkómon felálltak a pihék. A keze eltűnt a mellkasomban, mintha a szívemet akarta volna elérni. Egyre kevesebb része látszódott, egybe olvadt velem. Végül teljesen eltűnt, és éreztem, hogy nem én irányítom a testem. 
 Fuldokolva ébredtem. Köhögésemen át valami ropogó hangot hallottam. Szemeim hirtelen pattantak ki. Homlokomról továbbra is folyt az izzadtság, nem értettem, miért van ilyen meleg. Füst szaga csapta meg az orrom, amitől csak nehezen jutottam levegőhöz. Felugrottam, és az ajtóhoz rohantam. A meleg levegő áradt lentről. A nappaliból kiáltásokat hallottam, majd anyám elhaló hangja ütötte meg a fülem. A húgom szobájához rohantam, elkezdtem dörömbölni az ajtóján. Nem kaptam választ, ezért berontottam. A lány a padlón feküdt, látszólag eszméletlen volt. Megpróbáltam felébreszteni, de semmire sem reagált. Karomba vettem, majd lerohantam vele a lépcsőn. 
 - Anya! Apa! Hol vagytok? - kiáltottam, de tűz pattogásán kívül semmi sem hallatszott. A bejárati ajtó felé indultam, de egy égő kanapé az utamat állta. Megpróbáltam megkerülni, de a forróság áthatolt a ruhámon. Éreztem, ahogy bőröm megég. Nadrágom szárába belekapott a tűz, amit a lehető legnyugodtabban oltottam el. Húgomat sikerült kimenekítenem, de anyámékat sehol sem találtam. A ház már lángokban állt, a füst mindenhová elért. A kilincs forró volt, de sikerült bejutnom. 
 - Anya! Apa! - kiáltottam kétségbeesetten. Hangomat elnyelték az egyre magasabbra törő lángok. 
 - Jamie! - Halk volt ugyan és bizonytalan, de én mégis érzékeltem. A füst egyre sűrűbb köddé változott. A padlóra feküdtem, majd kúszni kezdtem az ebédlő felé. Egy ájult alakot pillantottam meg, de a konyhaajtó lángokban állt. 
 Talán az adrenalin tette, talán csak a tudat, hogy meg kell mentenem a családomat, nem tudnám megmondani. Bejutottam az ebédlőbe, ahol apám eszméletlenül feküdt a földön. Anya mellette térdelt és ébresztgetni próbálta, de az meg sem moccant. Ekkor émelyegni kezdtem. A világ forgott körülöttem, én pedig nem találtam az egyensúlyomat. Nem sok kellett hozzá, hogy elájuljak.
 Megragadtam a pultról lógó rongyot, ami félig már lángolt. A csap alá tartottam, majd a szám elé helyeztem a vizes ruhadarabot. Sokkal könnyebben vettem a levegőt, ami jól jött. Elkaptam apám kezét, és rángatni kezdtem. Próbáltam a kijárat felé húzni, de tudtam, hogy így nem jutunk ki időben.
 Ekkor anyám megragadta a lábait. Ketten emeltük fel őt, átvágtunk a lángokon, de a sűrű füsttől nem láttam, merre megyünk. Emlékezetből vezettem a szüleimet, és csak reménykedni tudtam, hogy jó irányba haladunk. Végül megláttam egy fotel lángoló maradványait. Tudtam, hogy a nappaliban vagyunk. Nem messze van a kijárat.
 Amikor már csak pár méter választott el minket, a plafon omlani kezdett. Égő fadarabok hullottak ránk, és anyám elengedte apám lábát.
 - Menj!
 Bólintottam, és kiráncigáltam a férfi eszméletlen testét. Csak reménykedni tudtam, hogy nem lesz komolyabb baja. De anya még mindig nem jött ki. Vártam egy kicsit, az ajtót figyeltem, amikor meghallottam a szirénát. Villogó fények hatoltak át az éjszaka sötétjén, de a lángok narancs színe minden elnyomott. A tűz egyre nagyobb volt. Az összes szomszéd az utcán állva kiáltozott segítségért, de semmit sem hallottam belőlük. Azt vártam, hogy anya megjelenjen az ajtóban, de erre nem került sor. Vissza akartam rohanni, de egy piros kabátos tűzoltó megállított. A karomnál fogva ragadott meg, én pedig nem tudtam szabadulni a szorításából. Ordítottam, hogy anyám még bent van, hogy engedjenek be hozzá, had hozzam onnan ki. De nem hallgattak rám. Pár másodperc elteltével már ketten fogtak le, és egy férfi a szemembe nézve próbált megnyugtatni. Azt mondta, megkeresik az anyámat, de nekem túl veszélyes oda bemennem.
 Könnyek szöktek a szemembe és hagytam kitörni őket. Nem érdekelt, ki látja, csak arra tudtam gondolni, hogy anyám még mindig odabent volt, a ház pedig egyre csak égett. A lángok lassan felemésztettek mindent, az éjszaka vörös fényt kapott. A füst magasra szállt fel, egy piros kocsiról pedig vizet locsoltak rá.
 De én megállás nélkül az ajtót bámultam, amin nem rég ment be pár férfi. Mozgást észleltem, és az egyik kezében ott volt anyám teste. Ruhája elszenesedett, szeme csukva volt. Feje hátrahanyatlott, keze élettelenül lógott le. Bőrén égés nyomokat fedeztem fel. Ekkor kitörtem a szorításból és odarohantam hozzá.
 - Anya! Ébredj fel... - hangom elcsuklott, nem tudtam befejezni. Arca mindenhol megégett, és én a legrosszabbat feltételeztem. 
 Apát és a húgomat a kórházba vitték, de anyámmal nem törődtek. Fekete zsákba csomagolták élettelen testét. Meg sem próbálták felébreszteni, tudták, hogy feleslegesen próbálkoznának. A könnyek szüntelenül folytak végig az arcomon. A lángok pedig egyre magasabbra csaptak fel. Egyre többen próbálták eloltani, de sokáig úgy tűnt, lehetetlen. Ezt a csatát nem nyerhetik meg. A tűz győzedelmeskedik, és ki tudja, hány áldozata lesz még. 
 Másnap a ház elszenesedett maradványait vizsgálták át. Semmi nem maradt meg, mindent felemésztett a tűz. 
 A kórházba menet semmi másra nem tudtam gondolni, csak arra, ahogy anyára húzták azt a fekete zsákot, majd elvitték őt. Az utat bámultam, nem néztem az emberekre. Éreztem, hogy a pillantásuk rám szegeződik, de a figyelmemet más kötötte le. Próbáltam nem elbőgni magam. 
 - Jobban vagy? - kérdeztem apától, mikor odaértem hozzá. A nővérek kérdés nélkül beengedtek. Apa megúszta kisebb sérülésekkel. 
 Nem válaszolt, csak bólintott. Keze és feje kötésekkel volt tele. Tekintete felhős volt, tudtam, hogy ugyanarra gondolt, mint én. Anyára. 
 - Úgy sajnálom, fiam - mondta. Hangjában rengeteg érzelmet fedeztem fel. - Hamarabb kellett volna szólnom... 
 Arcát a kezébe temette, és apró remegések futottak végig a testén. Sírt. 
 - Miről beszélsz?
 - A tűz nem véletlenül keletkezett. Betöltötted a tizenhatot, tudhattam volna, hogy elérkezik ez is. De soha nem hittem, hogy ekkora pusztítást végez majd. - Nem nézett rám, a messzeségbe meredve mondta ki a szavakat. 
 - Apa, semmit sem értek. 
 - Te okoztad a tüzet, fiam. A te képességeid tehetnek róla. Tudom, hogy figyelmeztetnem kellett volna téged... Jamie, te egy tűzdémon vagy, pont, mint én. - Tátott szájjal bámultam az apámat. Még hogy démon... nevetséges! Az nem lehet, én nem lehetek egy... szörnyeteg! - Tudom, hogy ez elég hihetetlen, de igaz. 
 Gondolatok kavarogtak a fejemben. Az álom... azt mondta, hogy ő bennem él. Talán a démon volt az? Ő gyújtotta fel a házat? 
 Nem. Én voltam. Én tehetek róla. Megöltem... megöltem a saját anyámat...



2013. május 2., csütörtök

19. fejezet


 - Szükséged van valamire? - kérdezte Jamie, mikor elmagyaráztam neki a varázslat menetét. Annyi hülyeséget hordtam össze, hogy azon csodálkoztam, hogy elhitte. Elmondtam neki, hogy csak koncentrálnom kell, mielőtt megölne, hogy össze tudjam szendi az Erőmet, ami a Pokolban nincs. Azután a szellemvilágból már könnyű lesz kijutni, mivel ott nincs leblokkolva. Annyira könnyen ment, hogy kezdtem kételkedni magamban. Jamie szinte itta a szavaimat, mindent elemzett és jól elrakott, hogy később emlékezzen rá.
 Arra jutottam, hogy lehet, hogy csak azt akarja hinni, hogy ez működik. Talán nem mer arra gondolni, mi lesz, ha mégse? Lehet, hogy annyira szeretné, ha sikerülne, hogy maga is elhitte, hogy menni fog. Sajnáltam őt. Nem tudtam, mit érzett, de ha ez tényleg így volt, akkor hatalmas csalódást okozok majd neki. Rá fog jönni, hogy hazudtam, mindent csak kitaláltam. De legalább ő boldog életet élhet. Semmi másra nem tudtam gondolni, mindvégig az járt a fejemben, hogy neki jó legyen. Csak az ő érdekeit tartottam szem előtt, a sajátjaim nem érdekeltek. Talán mindent elrontok ezzel, de a fiúnak nem kell többé a szörnyek miatt szenvednie.
 - Csak nyugalomra, hogy fel tudjak készülni - válaszoltam kis késéssel. Belenéztem a szemeibe, amik elvarázsoltak. Nem tudnám megmagyarázni, mit éreztem akkor, de valami olyasmit, amitől meggondoltam magam. Nem akartam elveszíteni őt. Nem akartam, hogy nélkülem legyen boldog. Szerettem volna, ha velem lesz majd, ha kijutunk innen, hogy ketten együtt legyőzünk mindent és mindenkit. Még akkor sem, ha ezzel megmenthetném őt a biztos haláltól.
 Ahogy tovább néztem, elvesztem a pillantásában. Már nem voltam olyan biztos magamban. Láttam, ahogy ő és én együtt sétálgatunk, kézen fogva, egy nyári napon a parkban, míg el nem érünk egy hatalmas fa által a fűbe vetett árnyékhoz, ami alatt megállva ugyanolyan forró csókot váltunk, mint amilyen a levegő. Az éjszaka első jelei megjelennek az égen, feltűnik az első csillag, a körülöttünk úszó szél lehűlést hoz. A nap egyre lejjebb kúszik, míg végül mindent el nem borít a sötétség.
 - Menni fog? Biztosan képes vagy rá? - Jamie aggódó pillantása repített vissza a jelenbe. Azon kaptam magam, hogy még mindig őt bámultam, miközben a szám vágyakozón szétnyílt. Reméltem, hogy ezt ő nem vette észre, de erre nem volt sok esély.
 - Persze. - Hangon lágy volt, arra törekedtem, hogy a fiú megnyugodjon, hogy képes legyen elengedni engem.
 - Talán nem kéne kockáztatnunk... - mondta, mire az egész testem megfeszült. Minden porcikámmal rá figyeltem, nem akartam, hogy az utolsó kanyar előtt adja fel.
 Már nincs sok, Jamie, ne most bizonytalanodj el.
 - Döntöttem és ezt akarom! - A fiú arca érzelemmentes volt. Próbáltam közömbösre venni a hangom, de nem tudtam, mennyire sikerült. Arra koncentráltam, hogy ne remegjen meg.
 - Mi van, ha mégsem sikerül? Mihez kezdek nélküled? - csattant fel Jamie. Szavai miatt meginogtam. Mi lenne, ha mégsem tenném? Ha itt maradnánk, végül együtt halunk meg...
 Nem, szólt rám egy hang a fejemben. Igaza volt, a fiú még nagyon sokáig élhet - nélkülem.
 - Menni fog, csak higgy bennem!
 - Shane, értsd meg, hogy félek! Igen, félek attól, hogy elveszítelek! A fenébe is, szeretlek... - a fiú hangja elcsuklott, mire elszorult a szívem. A torkomban gombóc nőtt, megbántam, hogy hazudtam neki. Nem tudtam válaszolni. Legszívesebben elmondtam volna, hogy én is szeretem őt, hogy az érzéseim megváltoztak az utóbbi időben. Rájöttem, hogy nagyon fontos nekem, hogy nem akarom elveszíteni. De nem tehettem. Ha ezt mind elmondom, akkor nem fog végezni velem, ráadásul még magamra is haragítanám a hazugság miatt.
 - Van, hogy két ember útja egybeforr. Egy kis időre. Aztán történik valami és szétválnak. Az egyik jön erre, a másik megy arra. Az élet néha kegyetlen, de örülj annak, hogy mindez megtörtént. Nehéz a tovább lépés, de gondolj arra, hogy ezzel te magad is változtál. Ha nem találkoztunk volna, most nem itt tartanál. Csak ennyit jegyezz meg: minden okkal történik. - És a saját önző gondolataim helyett most feláldozom az életem miattad, tettem hozzá magamban.
 Reméltem, hogy ezzel meggyőzhetem őt, de már biztos volt, hogy tudja; hazudtam neki. Átlátott rajtam, ami nem volt nehéz, de elhitette magával, hogy talán tényleg sikerülhet. És most mindent összetörtem. Lebontottam a függönyt, ami eltakarta az igazságot. Láttam a ködöt felszállni a tekintetéből.
 - Nem akarom, hogy a miénk szétváljon - jelentette ki. Hangjában annyi érzelmet fedeztem fel, mint amit ritkán hallottam tőle. Valahogy mindig benne volt az a bizonyos gúnyosság, amitől viccnek tűnt az egész. De az utóbbi időben az a fiú eltűnt, és a helyét egy komolyabb vette át. Nem tudtam, melyiket szerettem jobban. Szívesebben néztem a mosolyát, amitől kisfiúsnak látszott. Jól állt neki.
 - Muszáj. Annyi mindennel tartozom neked, ha tehetek valamit, amivel könnyíthetek a lelkiismeretemen, az ez. Meg kell lépnem.
 - Semmivel sem tartozol...
 - Te ezt hiszed, de hányszor mentetted meg az életem? A megismerkedésünktől kezdve állandóan te vigyáztál rám, és most kaptam egy esélyt, hogy egyenlítsek. - A szavakat nem lehetett megállítani. Próbáltam befogni a számat, de nem ment. Ki kellett öntenem a szívem, úgy éreztem, tudnia kell.
 - Nem ezért csináltam!
 - Tudom! De az nem lehet, hogy miattam halsz meg. - Szemöldököm összeráncoltam fájdalmamban. A könnyeim ki akartak törni, a szemeben gyülekeztek, de nem hagytam magam. Nem most fogok összeomlani. Túl közel voltam a győzelemhez.
 - Miért csinálod ezt velem? - Hangját lehalkította, suttogásba ment át. Szívem egyre hevesebben vert, egyre több könny gyűlt össze a szememben. Már alig láttam, de nem sírhatok! Nem most...
 - Fontos vagy nekem.
 - Ahogy te is nekem, ezért nem akarom, hogy ekkora áldozatot hozz értem!
 - Visszajövök... - próbálkoztam újra, de tudtam, hogy már reménytelen. Mégis mintha Jamie szemében valami felvillant volna. Mintha elhinné, hogy talán van rá esély, még együtt lehetünk. Hogy nincs minden veszve.
 - Ígérd meg, hogy visszajössz! Hogy nem fogsz meghalni! - A fiú szeme könnyes volt, láttam benne, hogy fáj neki. Fáj akár csak arra gondolnia, hogy meghalhatok.
 - Jamie...
 - Ígérd meg! - kiáltotta, majd egy kósza könnycsepp gurult végig az arcán. Erős késztetést éreztem arra, hogy letöröljem, de nem tettem. Bármi, ami abban a pillanatban boldogságot okozott volna, tilos volt. Féltem, hogy valamelyikünk meggondolja magát.
 Becsuktam a szemem, mire kipréselődött egy könnycsepp. Végig folyt az arcomon, egészen az államig, majd a földre csöppent. Szemem nem nyitottam ki, homlokom összerándult fájdalmamban. Szörnyű volt így látni őt. Nem akartam, hogy ez történjen, csak ki akartam jutni innen. De ez megváltozott. Amikor megismertem Jamie igazi valóját, könnyen tudtam dönteni, kinek kell újra a normális életét élnie. A fiú megérdemelte ezt, mindazok után, ami itt történt. Nem tudtam volna megszámolni, hányszor mentett vagy védett meg, hányszor szálltunk szembe együtt a szörnyekkel. Hirtelen rádöbbentem, hogy ha most meghalok, elveszítem őt is.
 De ezt az áldozatot meg kellett hoznom. Érte.
 - Ígérem. - Szavam nem volt igaz. A mondat egy hazugság volt, és ezt valahol legbelül Jamie is tudta, de képtelen volt elfogadni. A fiú láttán gombóc nőtt a torkomban. Nem tudtam, mit tegyek. Mindennél jobban vágytam a csókjára, hogy ajkaink egybeforrhassanak, de már túl késő volt. Elrontottam mindent.
 Óvatosan a kard markolatára csúsztattam a kezem, majd kivettem az övemből. Lassan emeltem magam elé, nem akartam, hogy ilyen hamar érjen véget. Átnyújtottam Jamie-nek, aki könnyes szemekkel vette el. Kezeink egy pillanatra összeértek, én pedig nem akartam elengedni a fegyvert. Rossz érzés kerített hatalmába, gyomromban ezernyi pillangó repdesett. A fiú keze megremegett, mire elengedtem őt. Úgy éreztem, mindjárt elhányom magam. Behunytam a szemem, és vártam hogy lecsapjon. Türelmes voltam, tudtam, hogy nem fog olyan könnyen menni. De éreztem, hogy az életem most véget ér. Többé nem látom Jamie-t, sem senki mást. Talán örökké egyedül fogok bolyongani a szellemek világában. Lesz időm végig gondolni az életemet, a hibáimat. De egy dologban biztos voltam; most jól döntöttem.
 Pár perccel később még mindig álltam, ami azt jelentette, hogy Jamie nem mérte rám a végső csapást. Kinyitottam a szemem. A látvány, ami elém tárult, hihetetlenül meglepett. A fiút rázta a sírás, szemeit lehunyta, térdei alig tartották meg őt. Összeszorult a torkom, a lélegzetem elállt. Eddig nem is gondoltam rá, hogy Jamie-nek ez milyen érzés lehet. Én nem akartam megölni őt, mert nem lettem volna rá képes, de neki meg kell tennie. A helyébe képzeltem magam, és a sírás kezdett kerülgetni. 
 Menni fog, meg tudod csinálni! 
 - Tedd meg - szóltam rá, mire összerezzent. Kinyitotta a szemét, és én halványan rámosolyogtam, de ez nem volt őszinte. Féltem, és a szemöldökömet ráncoltam. De Jamie mintha kicsit megnyugodott volna. Erőt vett magán, majd felemelte a kardot. Újra becsuktam a szemem, és éreztem, hogy többé nem nyithatom ki. Többé nem érezhetem a testének közelségét, nem érhetek hozzá. Nem lesznek gondjaim, nem érzek többé semmit sem. Ez kissé megnyugtatott, de megremegtem. A hideg futkározott a hátamon, de nem törődtem vele. Próbáltam figyelmen kívül hagyni, de a kard még mindig nem ért hozzám. 
 És akkor Jamie leheletét éreztem az arcomon. Melegséggel árasztott el. Azután az ajkai gyengéden az enyémnek nyomódtak. Alig ért hozzám, hogyha nem akarnám, bármikor el tudjak húzódni. De én ezt akartam, nem vágytam semmi másra. Megérintettem az arcát a két kezemmel, és közelebb húztam magamhoz. A szája az enyémre préselődött, amitől forróság öntött el. Karjait a derekamon pihentette, én pedig az egész testemmel érezni szerettem volna, hogy ott van, velem van. Hogy ez nem egy álom, hanem a valóság. Nem voltam benne biztos, de akkor sem akartam, hogy vége legyen. Tökéletes pillanat volt egy tökéletes emberrel. 
 Majd Jamie elhúzódott, de nem engedett el. Szemébe néztem, ami ragyogott. Boldog volt, mire elmosolyodtam. Aztán minden problémám a nyakamba zúdult, mint valami vízesés. Elengedtem a fiút, és ő sem habozott. Bólintottam, mire összeráncolta a szemöldökét.
 - Itt az idő. - Ez volt a a végszó, felkészültem a halálra. Talán már Jamie is belenyugodott, hogy meg kell tennie. Nem tudtam, mit érezhetett, de ennél szebb befejezést nem is kaphattam volna.
 Egész életemben arra vágytam, hogy valaki szeressen annyira, hogy az életét is képes legyen feláldozni értem. Nem feltétlenül kell megtennie, az nem számít, csak szeretném érezni, hogy tényleg létezik ilyen és nem csak a filmekben vagy mesékben. Kiskorom óta az igaz szerelemet akartam. Szerettem volna első látásra beleszeretni valakibe, később pedig boldogan élni, amíg meg nem halok. Talán most én áldozom fel magam Jamie-ért, de megvan az érzés. Ennél többet nem is kívánhattam volna.
 És akkor valami hideg hatolt át a bőrömön, egyenesen a szívem felé véve az irányt. Gyomrom görcsbe rándult, de tudtam, hogy ennek így kellett történnie. Jamie kihúzta a testemből a kardot. Lélegzetem akadozott, alig jutottam levegőhöz. Számba vér gyűlt, ami lassan folt végig az államon. Az utolsó pár pillanat tűnt a leghosszabbnak. Hallottam a fiú kiabálását, éreztem aggódó tekintetét magamon, de olyan volt, mintha egy üvegfal választana el minket. Tudtam, hogy ott van, de semmit sem tehetek érte. Térdeim megremegtek, a lábam nem bírta el tovább a súlyomat. Hátraléptem egyet, majd összeestem. Vért köhögtem fel, fuldokolva vettem a levegőt az orromon át. Szívem egyre lassabban vert. Kinyitottam a szemem, de csak az eget láttam homályosan. Majd egy árnyék tornyosult fölém. Jamie sötét alakja volt az. Mondani akart valamit, láttam, ahogy a szája mozog, de nem értettem őt. 
 - Sze... retlek - suttogtam az utolsó leheletnyi erőmmel. A fiú szeméből könnyek patakzottak, majd térdre esett mellettem. Ez volt az utolsó, amit láttam. Aztán az egész világ halványulni kezdett, egyre kevésbé érzékeltem a körülöttem történő dolgokat. 
 Azt mondják, mielőtt meghalunk, lepereg előttünk az egész életünk. De ez nem így van. Csak azokat az embereket láttam, akik fontosak nekem. Ott volt anyám, aki mindig vigyázott rám. Láttam apát, aki lehet, hogy börtönben töltötte az elmúlt éveket, és nem is volt olyan jó kapcsolatunk, de ennek ellenére őt is ugyanúgy szerettem. Aztán jött Hanna, akivel mindig olyan tökéletes testvéri kötelék volt közöttünk, mint a filmekben. És a nagyiék, és persze minden barátom, aki tényleg közel állt hozzám. És láttam még valakit. Az emberek és az emlékek között ott volt Jamie is, akivel talán nem túl régen ismerkedtem meg, és nem is alakult minden a legfényesebben, mégis éreztem iránta valamit. Kötődtem hozzá, annak ellenére, hogy rettegtem a démon énjétől. De annyi mindenen mentünk keresztül. Ez a rövid idő sok mindenre megtanított. Nem tudnám őket szavakba foglalni, de éreztem, hogy fejlődtem, hála Jamie-nek. Túl sokkal tartoztam neki, még akkor is, ha ő ezt nem így értelmezte. Hálás voltam neki mindenért, de legfőképp azért, mert tökéletessé tette az utolsó pillanataimat. Sosem gondoltam volna, hogy ő lesz az, akiért mindenemet feláldozom majd. De tudtam, biztos voltam benne, hogy jól döntöttem.
 És éreztem, ahogy az élet hullámai bezárulnak a fejem felett.

2013. április 28., vasárnap

18. fejezet


 - Annyira ironikus. Azért kerültem ide, mert vissza akartam hozni az anyámat az életbe, és úgy juthatok ki, ha megölök valakit - mondtam, miközben Jamie tovább ölelt. Mellkasára hajtottam a fejem, és úgy éreztem, minden gondom megoldódott. Nem akartam máshol lenni, tudtam, hogy ennek így kellett történnie. Nekünk találkoznunk kellett, hogy segítsük egymást, hogy túléljük. Még akkor is, ha a végén áldozatot kell hoznom érte. Tudtam, hogy megéri. A fiú még boldogan élhet, visszamehet a valóságba, tovább titkolhatja mindenki előtt az igazi énjét, és találkozhat egy lánnyal, aki...
 Elszorult a torkom. Nem voltam képes folytatni a gondolatmenetet. Nem akartam tudni, hogy Jamie nélkülem él majd boldogan. Azt reméltem, hogyha meghalok, a fiú nem fog elfelejteni. Ezt akartam, hogy valaki szeressen, akkor is, ha már nem leszek vele. Tudtam, hogy ez önző dolog. Nem akartam neki fájdalmat okozni az emlékemmel, de mindig is ebben reménykedtem.
 - Jamie, meg kell tenned. - Éreztem, hogy szavaim hallatára az izmai megfeszülnek. Szíve hevesebben vert, és én nem tudtam, mit gondoljak. Nem akartam újra elkezdeni ezt a vitát.
 - Nem megy - hallottam meg a kétségbeesett hangját. Továbbra is a mellkasán tartottam a fejemet, és éreztem, ahogy megremeg. Szerettem volna én is átölelni őt, de jobb volt ez így. Arcát a hajamba temette, lehelete csikizte a fejbőrömet. Mégis elszorult a szívem, amikor hallottam, hogy szaggatottan veszi a levegőt. Nedvességet éreztem a fejemen. Megijedtem. Nem tudtam, mit tehetnék érte. Szerettem volna megnyugtatni, hogy minden rendben lesz, de úgy éreztem, mintha a szívemet kitépték volna a helyéről. Vasmarokkal ragadták meg és távolították el a mellkasomból. Összeszorítottam a szememet, hogy visszatartsam a saját könnyeimet. Elfojtottam egy kiáltást is. Elegem volt mindenből, ami itt volt. Végre esélyem lett volna kijutni, de nem, nem lehet olyan egyszerű a dolog. Meg kell ölnöm azt az embert, aki jelenleg mindennél többet jelentett nekem. Ráadásul ki tudja, mennyi idő telhetett el. Talán Hanna már rég megöregedett, és nincs rám szüksége. Lehet, hogyha visszajutnék, már nem találnám a helyem a világban.
 - Tudod, hogy nincs más lehetőség.
 - Már hogy ne lenne? - csattant fel, és eltolt magától, de csak épp annyira, hogy a szemembe tudjon nézni. Megtartotta a súlyomat, aminek kifejezetten örültem, mivel elég fáradt voltam. - Te ugyanúgy végezhetnél velem, és akkor nekem sem kell szenvednem a bűntudat miatt!
 Zöld szemei csak úgy ragyogtak fájdalmában. Annyi érzelmet láttam átsuhanni az arcán, de túl gyorsak voltak, nem tudtam őket kivenni. Karjait még mindig nem vette le rólam, ami jól esett. Biztonságban éreztem magam, de fájt, hogy tudtam, hogy el kell veszítenem.
 - Nem. Nekem kell meghalnom - mondtam egyszerűen. Hangom nyugodt volt, de ettől Jamie csak még idegesebb lett.
 - Egyikünknek sem kell meghalnia!
 - Végül mind meghalunk, vagy így, vagy úgy! Vagy te ölsz meg, vagy a szörny. Ha kijutok, akkor az öregségbe halok bele. Nem tudom, mennyi idő telt el azóta, hogy itt vagyok. Nem akarom, hogy feleslegesen halj meg. - Kimondtam a szavakat, de nem láttam értelmét. Hazugság volt az egész, de reméltem, hogy a fiú ezt nem veszi észre.
 - Nem értelek. Egészen idáig annyira szerettél volna kijutni. Mi változott meg? - tekintete összeszűkült, úgy nézett rám tovább. Féltem, hogy rájön, hogy nem mondtam igazat.
 - Talán Hanna már rég meghalt. Ha visszamegyek, és nem vár rám senki, akkor abba belehalok! Eddig abban reménykedtem, hogy számítok még valamit... De ha ez nem így van? Én... nem élném túl, hogy ennyi embert elveszítsek - köztük téged is, tettem hozzá magamban.
 - Szerinted rám mi vár? Anyám meghalt, apámmal évek óta nem beszéltem. Nincs családom, aki mellettem állna, sosem maradtam egy városban hosszú ideig. Nekem nincs senkim, és ha te is meghalsz... - Hangja elcsuklott, szemöldökét összeráncolva nézett a szemembe. Megsajnáltam őt, nem akartam ezt tenni vele. - Shane, én egy démon vagyok. Az egész világ jobban járna, ha én halnék meg, ezt el kell ismerned.
 - Jamie, meg kell értened. Ezt akarom, és ezen nem tudsz változtatni. - Hangom határozott volt. Nem tudtam, hogy szedtem össze annyi erőt, hogy ne remegjen meg, de sikerült. A fiú arca meglágyult, majd elengedett. Karjai egészen eddig a vállamon pihentek, amit észre sem vettem. Rossz érzés fogott el, a sírás kerülgetett. Nem húzódott el, mégis olyan messze éreztem magamtól, mint még soha. Tudtam, hogy fél, ahogy én is. Talán nem mutattam, de mindig is féltem a haláltól. Nem tudtam, mi vár ott rám, amitől egy kicsit elbizonytalanodtam. De erőt vettem magamon, majd megérintettem a kezét. Nem húzta el, de nem viszonozta, ami rosszul esett, de leküzdöttem a magamon eluralkodó érzéseket. Nagy levegőt vettem. Semmi sem jutott eszembe, amivel megnyugtathatnám őt. De már döntöttem.
 - Nem tudlak megölni. - Felemeltem a fejem, szemébe néztem. Tekintete az enyémbe fúródott, mire a szívem hatalmasat dobbant. Agyam zakatolt, próbáltam valami értelmes lehetőséget kitalálni, de a fiú zöld tekintete elvette az eszem. Nem tudtam gondolkozni, ezért lesütöttem a szemem. Éreztem, ahogy arcom elpirul, amitől csak még kínosabb lett.
 - Talán van olyan varázslat, amivel vissza tudom hozni magam - mondtam, és reméltem, hogy nem hallja meg, hogy a hangom megremegett. Ez nem volt igaz. Anyámat sem tudtam megmenteni, ráadásul a végén itt kötöttem ki. Másodszor már nem próbálkozom meg vele. - Szóval ha végzel velem, én nem halok meg teljesen. - A hazugság csak úgy kicsúszott a számon, gondolkoznom sem kellett rajta. Csak abban tudtam reménykedni, hogy Jamie nem jön rá erre. Csak így menekülhetünk meg.
 - Ez biztos?
 - Igen - bólintottam, mire láttam, hogy kissé megnyugodott, de még mindig nem volt benne biztos. Nem akart megölni engem. De nem tudnám elviselni a tudatot, hogy miattam kell a Pokolban rohadnia.
 - De ha nincs Erőd... - kezdte, de közbeszóltam.
 - Megoldom.
 Nem akartam, hogy tovább kérdezősködjön, nem akartam neki többet hazudni. Rosszul éreztem magam, amiért becsaptam, de meg kellett tennem. Nem hagyhattam, hogy Jamie ne tegye meg ezt a lépést. Tudtam, hogy ki akar szabadulni innen, csak nem ilyen áron. És ennek részben örültem, de másrészt szörnyű volt. Annyival tartoztam már neki. Túl sokszor mentett meg ahhoz, hogy csak üldögéljek ölbe tett kézzel, miközben tudom, hogy van kiút a számára. Mindig én voltam, akit meg kellett védeni, és ezen most változtathatok. Meg tudom tenni.

2013. április 26., péntek

17. fejezet


 - Mit tegyünk? - kérdeztem Jamie-t, aki tehetetlenül rázta a fejét. Csak bámult maga elé, nem akart a szemembe nézni, én viszont elkeseredetten kerestem a pillantását. Le akartam olvasni az arcáról akárcsak egy halovány érzelmet, de nem tudtam. Mégsem ölhetem meg őt. Ahhoz túl fontos, hogy én végezzek vele. És én sem szeretnék meghalni, hisz akkor minden, amiért eddig küzdöttem, kárba vész.
 Csak tegyük fel, gondoltam, mi lenne, ha végeznék vele. Újra haza juthatnék, de akkor egy gyilkosság száradna a kezemen. De az otthonom gondolata melegséggel töltött el. Megborzongtam. Apró remegések járták át a testem, mikor arra gondoltam, hogy újra élhetném a normális életemet. Csak egyetlen emberélet. Senki sem tudja meg.
 Nem! Nem, ha az Jamie élete. Nem vehetem el tőle, még akkor sem, ha itt csak tovább szenvednénk. Nem tehetem meg. Akármennyire is szeretnék visszatérni a Földre, nem lehet. Nem ilyen áron, hisz Jamie mindig megvédett engem. Rengetegszer húzott ki a bajból, én pedig így hálálnám meg? Ha haza is jutok, a bűntudat nem hagyna nyugodni.
 És ha én halnék meg? Ha a fiú megölne, hogy többé ne kelljen itt szenvednünk? Legalább ő élhetné tovább az életét. Igen, ez jó lenne. Csak egy szúrás a kardommal, és többé én sem érzek semmit. Nem kellene többé attól félnem, hogy fájdalmat okozok neki, vége lenne az örökös menekülésnek, és akkor a szörnnyel is elbánnánk. Többé nem okozna senkinek fájdalmat, akiket ide száműznek. Mindenkivel jó tennék.
 - Jamie... - a fiú tőlem pár méterre ült, de még mindig nem nézett fel. Nem hagyta abba a föld bámulását. Tudtam, hogy hallotta, csak abban nem voltam biztos, hogy értette is. Láttam, hogy elveszett a gondolataiban, nem akartam megzavarni, de erről tudnia kellett. - Haza kell menned.
 A fiú végre rám emelte a pillantását. Lassan tette, mintha valami olyasmit mondtam volna, ami az egész életére kihat. Bár lehet, hogy ez tényleg így volt.
 - Tessék? - szemöldöke magasba szökött, visszafojtott lélegzettel várta, hogy elmagyarázzam, miről beszélek.
 - Ölj meg. - Kimondtam a szavakat, és hirtelen olyan érzésem támadt, mintha hasba rúgtak volna. Legszívesebben összegörnyedve terültem volna el a mocsokban. Visszatartottam a kitörni készülő könnyeimet, ami nagy erőfeszítésbe került. Lenyeltem a gombócot, ami a torkomban nőtt. Nem akartam gyengének látszani.
 - Nem tehetem.
 - Miért? Ha meghalok, te kijuthatsz innen, és nekem sem kell itt maradnom. Undorodom ettől a helytől, és ha ez az ára annak, hogy többé ne kelljen látnom, akkor megteszem. - Hangom halkra vettem, de mégis úgy hatolt át a levegőn, mint valami trombitaszó a hajnali csendben. Jamie ekkor már minden porcikájával rám figyelt. Láttam a szemében felcsillanni a fájdalmat, amitől újra elszorult a torkom. Fájt, hogy szenvedni láttam. Nem akartam ezt. Nem akartam többé erős maradni, sírni akartam egészen addig, amíg egy jobb helyre nem kerülök. És ennél már minden csak jobb lehet.
 - Nem értem. Ha mindenáron ki akarsz jutni, miért nem ölsz meg te engem?
 Visszafojtott lélegzettel néztem rá. Szívem kihagyott egy ütemet, majd hatalmasat dobbant. Attól féltem, ő is meghallja ezt. Behunytam a szemem, mélyen beleszívtam a levegőbe, majd kinyitottam. Jamie tekintete az arcomat fürkészte.
 - Nem megy. - Ez volt az egyetlen olyan válasz, ami nem hangzott annyira hülyén. Nem akartam neki elmondani az igazságot, jobb, ha azt megtartom magamnak.
 - De te azt kéred, hogy én öljelek meg. - Hangja határozott és érzelemmentes volt. Amint kimondta a szavakat, egy űr keletkezett bennem. Tudtam, hogy Jamie nem fog csak úgy megölni a saját szabadságáért.
 - Én nem tudom ezt megtenni... - néztem rá immár könnyes szemekkel. Számat összeszorítottam, mielőtt még bármit olyat mondhattam volna, amit később megbánhatok.
 - Figyelj rám, Shane, én nem foglak kinyírni azért, hogy szabad lehessek!
 - De megtehetnéd! - A szavak csak úgy kitörtek belőlem, nem tudtam őket megállítani. Szerettem volna, ha Jamie leélheti úgy az életét, mint ahogy én szerettem volna tenni. Ő már hozzászokott, hogy démon. Én boszorkányként nem lennék képes újra visszamenni az iskolába, a barátaimhoz. Azt sem tudom, mennyi idő telhetett el azóta. Talán sokkal több, mint hinném. Lehet, hogy már senki sem emlékszik rám. Kerestek egyáltalán? Feltűnt nekik, hogy eltűntem? Vagy csak egy ember voltam, egy szánalmas élettel, aki senkinek sem számított? Talán nem akarom tudni. Szeretném, ha hiányoznék a szeretteimnek. Talán ez önző dolog, de mindenkiben van egy ilyen érzés. Senki sem akarja, hogy elfelejtsék.
 - Akkor sem megyek bele - mondta Jamie visszarángatva a jelenbe. Hirtelen nem értettem, miről beszélt, de az emlékek villámként söpörtek át az agyamon, mindent illúziót lerombolva ezzel. Újra láttam magam körül a véres, rothadó tetemeket, újra a mocskos földön ültem, és újra a szakadt ruhám volt rajtam.
 - Miért? - Valahol mélyen, legbelül valami kiáltozott, hogy ne kérdezzem meg, de én nem hallgattam rá. A kíváncsiságom erősebb volt a józan eszemnél.
 - Mert túl fontos vagy ahhoz, hogy elveszítselek. - Hangja lágy volt, zöld szemében kiolvashatatlan érzések támadtak. Arca már nem volt kemény, csak aggódó. És félt. Tényleg félt.
 A szavai úgy hatottak rám, mintha... nem is tudom. Nem tudnám megmagyarázni, mit éreztem akkor. Tudom, hogy jól esett, de mintha mindig is tudtam volna ezt. És egy részem lesokkolódva ült tovább, miközben nem tudta tovább Jamie zöld tekintetét elviselni. Bűntudatom támadt. Az elején csak kihasználtam őt, azért volt rá szükségem, hogy hazamehessek. Tudtam, hogy ez rég megváltozott, de valami nem hagyott nyugodni. A fiú nem halhat meg, főleg nem miattam. Nem tudnám megtenni, képtelen lennék végignézni, ahogy szenved, míg végül az élet utolsó jele is eltűnik a testéből. Nem tudnék így tovább élni, tudva, hogy megöltem őt, azt a személyt, akinél jobb embert soha nem ismertem. Tudtam, hogy folyamatosan harcolt a démon énjével, csak nem értettem, miért. Soha nem mondta el, mi történt vele, mielőtt találkoztunk. Azt sem tudtam, hogy miért száműzték. Jamie tele volt megfejthetetlen titkokkal, én pedig nem tudtam benne nem megbízni. Többé már nem féltem, hogy elszabadul az Ereje, és véletlenül - vagy akár szándékosan is - megölhet engem.
 Közelebb húzódtam hozzá, érezni akartam őt. Hirtelen csökkent le a távolság kettőnk között, és tudtam, hogy ennek így kell lennie.
 De a pillanat nem tarthatott sokáig. Elárasztottak a gondolatok; vajon meg fogok halni? Mi lesz, ha Jamie nem egyezik bele? Vagy a szörny tép szét minket, vagy éhen halunk. Így is, úgy is meghal valaki, csak az volt a kérdés, hogy ki?
 A gombóc újra növekedni kezdett a torkomban, és én éreztem, hogy most nem leszek képes visszatartani a kitörni készülő könnyeimet. Eddig képes voltam erős maradni, mert muszáj volt. Nem gyengülhetek el, főleg nem a fiú előtt.
 Nem tudhatja meg..., hajtogattam magamban, de egyre kevésbé volt értelme ennek. Jamie nem hülye, már rég rájött, mit érzek igazából. De nem mertem erre gondolni, nem akartam úgy a szemébe nézni, hogy tisztában van vele. Legalább a gondolat illúziója had maradjon meg nekem. Csak a tudat, hogy egyelőre biztonságban vagyok, még nem kell aggódnom amiatt, hogy a fiú a kezeim közt vérzik el.
 És akkor átölelt. Hihetetlen érzés volt, nem tudtam, mit csináljak. Képtelen voltam gondolkodni, de féltem, hogy ez nem a valóság. Elkeseredetten markoltam meg szakadt pólóját, bele akartam kapaszkodni, nehogy eltűnjön  Nehogy megint csak egy álom legyen. Nem akartam, hogy véget érjen. Hosszú idő óta először éreztem magam ennyire biztonságban. Becsuktam a szemem, majd összeszorítottam azt. Egy könnycsepp préselődött ki, amit Jamie nem vett észre. Letöröltem, mielőtt megláthatta volna. Féltem, hogyha kinyitom a szemem, a fiú már nem lesz ott. Majd lassan, nehézkesen emelkedett fel a szemhéjam. Jamie karjai még mindig a vállamon nyugodtak, amitől megkönnyebbülés árasztott el. Hangosan fújtam ki az eddig bent tartott levegőt, mire éreztem, hogy a fiú rám szegezi tekintetét. Pillantásomat lassan emeltem rá, amitől az egész pillanat romantikusnak hatott. Nem tudom, mit éreztem akkor. Nem tudom, hogy mit szerettem volna jobban: ha tényleg romantikus, vagy csak arra vágytam, hogy valaki mellett biztonságban legyek. Nem tudtam gondolkozni, szívem hevesen vert. Arra koncentráltam, hogy a lélegzetem ne akadozzon, és hogy ne szorítsam túl erősen a fiú pólóját.
 Aztán végre találkozott a pillantásunk. Jamie zöld tekintete belefúródott az enyémbe. Láttam, hogy a kérdéseire keresi a választ, ahogy az arcomat fürkészi, hogy leolvashasson valamilyen érzelmet, bármit, amivel többet tudhatna meg. Biztos voltam benne, hogy észrevette, hogy valami nincs rendben velem. De én magam sem értettem, mi történik. Nem lehetek szerelmes egy démonba. Nem, ha az Jamie. A fiú túl jó lenne hozzám, nem érdemelném meg őt. Attól féltem, hogy csak kihasználnám az irántam érzett szerelmét - mert egy dolgot biztosan tudtam: a fiú érez valamit.
 És akkor elszakítottam a pillantásomat Jamie-étől és belefúrtam az arcomat a mellkasába. A pólóján a szorításom még mindig nem gyengült, nem hagyhattam, hogy elmenjen. De a kezei már nem fogták olyan biztosan a vállamat, mint én azt szerettem volna. Éreztem, hogy Jamie távolodni kezd tőlem. Szemem kipattant, amit eddig észre sem vettem, hogy becsuktam. Láttam, hogy a fiú próbál úgy felkelni, hogy nekem ne essen bántódásom.
 Nem, ez nem lehet. Jamie nem hagyhat magamra, mikor a legnagyobb szükségem lenne rá! 
 Majd átöleltem a derekánál fogva, a lehető legszorosabban húzva magamhoz. A fiú nem távolodott tovább, de éreztem, hogy megdermed. Izmai megfeszültek, az érintésemre a szíve hevesebben kezdett verni. Kezeit az enyémre fektette, ujjai az enyém köré fonódtak. És akkor újra magához húzott, én pedig csak abban tudtam reménykedni, hogy többé nem hagy el engem.

2013. április 23., kedd

16. fejezet

 Jamie és én továbbra is csak menekültünk a szörny elől. Nem tudtuk lerázni, követett, mintha egy nyomkövetőt szereltek volna rám. Csorgott a nyála, mint egy kutyának, ami épp az ebédjét készül elkapni. Lehetetlen helyzet volt, nem láttam belőle kiutat. Sehol egy menekülőút, a szörny megállíthatatlan volt. Arra bérelték fel, hogy megöljön, és most véghez viszi a feladatát. Tudtam, hogy a Halál egyre közelebb van, éreztem a leheletét a nyakamon. Eljött a vég, de Jamie talán még elmenekülhet.
 Hirtelen megálltam. Úgy éreztem, a lábaim leszakadnak. A talpam égett, és éreztem, hogy felhorzsolódott. Alig kaptam levegőt, az ájulás határán voltam, miközben a szörny hatalmas alakja egyre közelebb ért. Kihúztam magam. Eldöntöttem, hogy most szembe nézek vele. Elegem volt a menekülésből, ráadásul értelmét sem láttam már többé. Nem bújhatunk el, mindenhol ránk talál. Véget vetek a szenvedésnek.
 Kihúztam a kardomat a helyéről. Olyan erősen markoltam meg, hogy a kezem belesajdult. Lazítottam a szorításon. Tekintetemet egy pillanatra sem vettem le róla. Majd a kardot magam felé fordítottam. Éreztem, ahogy az éle a bőrömbe vájt, a helyén vörös foltos lett a ruhám. Alig pár centis sebet ejtettem magamon, de láttam, ahogy a szörny megtorpant. Érezte a fájdalmamat, amitől mosolyra húzódott a szám. Folytatni akartam, újra felemeltem a pengét, és a kezem felé irányítottam, de ekkor valami megragadott. Kilökte a kardot a kezemből, hogy ne tehessek újra kárt magamban. Dühösen néztem fel a tőlem fél fejjel magasabb emberre. Jamie smaragdzöld szemével találtam szemben magam. Tekintetéből félelem és aggodalom sugárzott, és rögtön elment a kedvem az egésztől.
 Ekkor a fájdalom a mellkasomba nyilallt, én pedig összegörnyedve szorítottam rá a kezem. Éreztem, hogy meleg folyadék folyik rá, ami már rég eláztatta a felsőmet. Nem gondoltam, hogy ennyire mély sebet hagyott maga után a kard. Nem éreztem ennyire szörnyűnek, azt hittem, csak egy apró vágás.
 Térdre rogytam. Alig jutottam levegőhöz, lélegzetem akadozott. Továbbra is a mellemre szorítottam a kezem, próbáltam lassítani a vérzést. Egyetlen dolog nyugtatott meg; fájdalmat okoztam a szörnynek.
 Gúnyos mosoly terült szét az arcomon. Jamie aggodalmas pillantását látva rögtön visszatértem a valóságba. Tudtam, hogy súlyosabb a seb, mint amit el lehet látni. Ezt elszúrtam. Magára hagyom Jamie-t ebben a rothadó világban. De legalább a szörnnyel nem kell többé foglalkoznia.
 - Shane, miért? - kérdezte. Hangjába több érzelem szorult, mint amit valaha embertől hallottam. Láttam a szemében a kitörni készülő könnyeket, de visszafojtotta őket. Nagy erőfeszítésbe került neki, de megtette.
 - Csak segíteni... akartam - mondtam akadozva. Egyre nehezebben kaptam levegőt, mintha súlyt nyomtak volna a tüdőmre.
 - Legközelebb ne tedd!
 Jamie hangja megijesztett. Mintha nem az övé lett volna, hanem a démoné, akitől én még mindig rettegtem. Féltem bevallani neki, mivel tudtam, hogy sokat jelent számára, hogy megbízzak benne. De arca halványodni kezdett, és fekete folttá mosódott. Csak a zöld szemei világítottak. Teste nem emberi volt. Jamie démonná változott.
 Ekkor a fiú közeledni kezdett hozzám. Éreztem a leheletét, csikizte az arcom. De nem tudtam ezzel foglalkozni, a mellkasomba nyilalló fájdalom továbbra is kínzott. De Jamie elmosódott arca egyre közelebb került az enyémhez. Az ajka - legalábbis ahol lennie kellett volna neki - az enyémre tapadt. És éreztem, ahogy egyre csak gyengülök. A fájdalom már nem is tűnt olyan vészesnek. Lábaim remegni kezdtek, én pedig elterültem volna a földön, ha a démon Jamie nem tart meg. Éreztem, ahogy végleg kiszívja belőlem a életet.


  Szemem hirtelen pattant ki. Csak álmodtam, nyugtatgattam magam, de nem igazán sikerült. Szívem hevesen dobogott, úgy éreztem, mindjárt kiszakad a mellkasomból. Gyorsan kapkodtam a levegőt, homlokom verejtékezni kezdett. Óvatosan letöröltem az izzadtságot róla, majd felültem. Hátamat már nyomta a földön heverő kavics.
 Jamie gondolkodott, miközben a semmibe meredt. Nézett valamit, amit csak ő láthatott. Én nem messze ültem tőle, és figyeltem. Oldalról láttam az arcát, néha a szája megmoccant, a szeme megrebbent, de nem mondott semmit. Néztem, ahogy a mellkasa besüppedt, majd feltöltődik levegővel. Magam sem tudtam, mi volt ennyire érdekes benne, de tökéletesen lekötötte a figyelmemet.
 Néztem a vérfoltos arcát, amit néhány helyen sebek tarkítottak. Fekete haja kócos volt, ruhája cafatokban lógott le róla. Első ránézésre nem keltett jó benyomást, de ahhoz képest, hogy a Pokolban élt már ki tudja mióta, elég jól nézett ki. Smaragdzöld szemei pedig megfogtak az emberben valamit, és nem engedték el. Nem hagyták, hogy szabaduljon tőlük, míg belé nem szeret. Féltem, hogy velem is ez történik.
 Sokáig bámultam őt, visszafojtott lélegzettel. Láttam, hogy szenved, de nem tudtam, miért. Vívódott magában, mintha egy, az életére kiható döntést kellene meghoznia. Minden porcikám oda szeretett volna menni hozzá, átölelni, és biztonságba helyezni. Azt akartam, hogy mellettem legyen, hogy tudjam, hogy számíthatok rá. Hallani akartam a hangját, beszélgetni vele. De az agyam mást diktált, én pedig arra hallgattam. Nem tudtam, mi a helyes, vagy mit kellene tennem, csak figyeltem a fiút, ahogy egymagában üldögél. Olyan éteri látványt nyújtott, mintha egy festményt nézegettem volna.
 Néztem őt, és fel sem tűnt, hogy ő is észrevette ezt. Hirtelen lesütöttem a szemem, arcom égni kezdett. A tekintetem lassan siklott vissza rá, és láttam, hogy a szája sarkában mosoly ült. Féltem, hogy rájön az érzéseimre. Nem akartam, hogy tudja. Én magam sem akartam elhinni, de egyre egyértelműbb volt. Amikor ránéztem, már nem a kijutáshoz alkalmas személyt láttam, hanem őt. Azt az embert, akivel a szükség hozott össze. A sort újra a maga akarata szerint formálta az utamat. Csak szerettem volna megint otthon lenni - de ezúttal azt akartam, hogy Jamie is mellettem legyen.
 - Kipihented magad? - mosolygott rám továbbra is. Nem tudtam figyelmen kívül hagyni, hogy mennyire helyes, még így is.
 - Nem tudom. - Az álmom jutott eszembe. Hirtelen kirázott a hideg, végig futott a gerincemen, mire óvatosan megremegtem. Jamie látta rajtam, hogy van valami gond, és már nem mosolygott. Kérdőn nézett rám, de én csak megráztam a fejem. A fiú felállt, majd közelebb sétált. Leült mellém, én pedig végig figyeltem őt. Tekintetemet egy pillanatra sem vettem le róla.
 És ekkor olyan közel éreztem magam hozzá, mint eddig még soha. A szemébe néztem és láttam benne a saját tükörképemet. Kócos haja szanaszét állt, de nem érdekelt. Elvesztem Jamie tökéletes pillantásában.
 - Azt hiszem, van valami, amiről tudnod kéne - mondta óvatosan. Tekintetében rengeteg érzelmet láttam átsuhanni, és éreztem, hogy komoly dologról van szó. - Valamit elhallgattam előled.
 Ha most azt mondja, hogy igazából egy vámpír-démon, és azért volt velem egészen idáig, hogy táplálkozhasson belőlem, mentem megőrülök!
 Nem vettem le róla a tekintetem, csak lassan bólintottam. Hangosan nyelt egyet, nem tudta, hogyan kezdjen bele. Elfordította az arcát, és lesütötte a szemét. Félt. Tökéletesen láttam rajta.
 - Van egy mód, hogy kijuthass.
 Szavai szinte gyomorszájon vágtak. Mintha öklével egyenesen engem célzott volna meg. Nem értettem, hogy ezt eddig miért nem mondta el. Ha van kiút, akkor talán már nem kell sok, hogy újra otthon lehessek. Ha hazaértem, az első utam a fürdőbe fog vezetni, azután pedig beleugrok a pihe-puha ágyamba, amit már ki tudja, mióta nem láttam. A remény szikrája fellobbant bennem. Éreztem, hogy lángra kap, az agyam pedig zakatolni kezdett. Elképzeltem, milyen lesz újra otthon lenni, a barátaim mellett.
 - Mi az, hogy van egy mód? - Hangom könyörtelen volt, nem érdekelt semmi, csak az, hogy újra a Föld levegőjét szívhassam.
 - Hallgass meg! - szólt rám, mielőtt teljesen kiakadhattam volna. - Azért nem mondtam el, mert ahhoz valakinek meg kell halnia.
 - Mi van? - Semmit nem értettem. Olyan volt, mintha újra egy matek órán ülnék, és a tanár diktálná a feladatokat, én pedig azt sem tudnám, hogyan kezdjek hozzá. Csak bámulnék magam elé arra várva, hogy valaki segítsen.
 Most ugyanez volt a helyzet. Néztem Jamie-t, tekintetemmel az igazságot kerestem, a megoldást erre a helyzetre.
 - Valakinek áldozatot kell hoznia. Csak úgy hagyhatod el ezt a helyet, ha megölsz valakit.
 Lélegzetem elakadt ezeknek a szavaknak a hallatán. Gombóc nőtt a torkomban, és a remény szikrája halványulni kezdett. Könnyek gyűltek a szemembe, de nem engedtem őket kifolyni.
 - Szóval vagy egyikünk, vagy semelyikünk.
 És ekkor már tudtam, hogy vagy itt halok meg, vagy örökre a Pokolban maradok.